Az Újvidéki Színház harminc éve. Forum - Újvidéki Színház, 2004.
A színpadról elhangzó szó lényegesen befolyásolhatja a néző magatartását, ezért a hatalom magától értődő feladata ellenőrizni: kinek ki által közvetített szavai milyen visszhang kíséretében hangzanak el. A hetvenes években autonómiához jutott Vajdaságnak feltétlenül bizonyítania kellett a sértődött Belgrád felé, hogy nem akar teljesen különválni, ezért még csak azt sem engedélyezte az új intézménynek, hogy legalább Magyar Nyelvű Színháznak nevezhesse önmagát.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az előadások számos esetben nem részesítettek bennünket fölemelő színházi élményben. A körülményekhez képest lehetséges maximum volt, amit akkor kaptunk. Mégsem lehetünk elragadtatva, ha a művelődésünknek a mai szakadékában ücsörögve próbáljuk fölmérni, milyen munkát végzett, milyen magatartást nyugtázott bennünk ez a társulat. Akkor sem, ha tudjuk, eróziónkért nem az eszköz, tehát egy színház, hanem az irányítója felelős, aki gondoskodott róla, hogy ne alakuljon ki érdemi együttműködés az írókkal és a közönséggel.
G. Fehér Gyulának nagyon is igaza volt, amikor, amíg bele nem fáradt, nem tartva a konkurenciától, vajdasági magyar drámák bemutatását és dramaturgok alkalmazását szorgalmazta az értekezleteken és a sajtóban. Kár, hogy arról nem vall, miért és mikor szűnt meg a lelkesedése; miért kötött ki a szórakoztató műfajnál. (Franyó Zsuzsa nem dicsekszik a könyvben, hogy annak idején naiv lelkesedéssel szociológusokat és pszichológusokat is igyekezett bevonni a színház arculata kialakításának munkájába.)
Az Újvidéki Színháznak csak Deák Ferenccel, G. Fehér Gyulával és részben Tolnai Ottóval sikerült együttműködést teremtenie. Mivel azonban 1971-ben a belügy Deákot fizikai bántalmazással nyilván egy életre elriasztotta az eredeti élményvilágától, e szomorú esetből az írótársak és a színház felelősei is levonták a tanulságot. Az emberek viszont - ha nem sznobok és egyéb érdekek sem vezérlik őket - csak akkor mennek színházba tévézés helyett, ha úgy érzik, közvetlenebbül szól hozzájuk a darab, mint az inkább csak általános emberi üzenetű film, vagyis ha abban a szabadságélményük teljesedik ki számukra hozzáférhető színházi nyelven. Amihez szélesebb körű tudás ajánlatos (mint az elmúlt 30 év repertoárjában szereplő világirodalmi művek többségéhez), nem tudja igazán vonzani őket.
Ez nem jelenti azt, hogy nem értjük meg Franyó Zsuzsannát, amikor a másság modern realizmusát emeli ki mint az intézményének viszonylag eredeti stílusát. Annál is inkább, mert a célozgató rendezés diktatórikus körülmények között szükségszerűvé és - lelki egészség szempontjából - szükségessé is válik. Viszont azt is jó tudni, mit mondott Juhász Géza (,,ez a színház mindössze húszéves, és nem alakult még ki a közönsége”), Juhász Erzsébet (,,el kell dönteni, mely réteghez szól, mert anélkül üres művelődési manifesztum”) és Pap József (,,Újvidéknek sosem lesz olyan közönsége, amely számbelileg kielégíthetné egy színház szükségleteit”) 1992-ben (Hogyan tovább a háború után?, JMMT, 172. p.), s hogy most, egy évtized múlva miért kell az Újvidéki Színháznak a tévében hirdetnie önmagát.
Amit ebben a 124 oldalas kiadványban kapunk, inkább csak közönségcsalogatásra jó. De arra sem egyértelműen. Mert bizony Tolnai Ottó a rá jellemző stílusban fügét mutat az Újvidéki Színháznak. És - a tetejében - eddigi egyik főművét, a Könyökkanyart olyan benyomást keltve ismerteti a kiadvány, mintha már bemutatták volna. Erre természetesen nem kerülhetett sor, hiszen a vajdasági magyarságnak és a nyakára telepedetteknek a leglényegéről lehetett volna általa mélyről jövőn és fölszabadítóan sziporkázó szellemességeket kínálni a nézőknek...
Ez a megoldatlanság az írókat és írásaikat méltató írások hányaveti stílusában, számos nyelvi helytelenségében is tükröződik.