— Csak tudnám, ki volt az a nagyokos, aki a hatvanon felülieket elnevezte szépkorúaknak — teszi fel nekem és önmagának huncut mosollyal a nehéz kérdést, de meg sem várja, hogy közösen találjunk rá választ, ő maga felel. —Biztosan egy olyan harmincéves, aki azt hiszi, hogy aki megéri a hatvanat, az már halhatatlan. Mert én is ilyen voltam, amikor feleannyi év nyomta a vállamat, mint ma. Ha megláttam egy idős embert az utcán, aki botjára támaszkodva, minden lépésnél kínos fintort vágva igyekezett célja felé, azt gondoltam: ez az ember biztosan sokat vétett, azért mértek rá az égiek öregséget. Ne ijedjen meg, nem a korom miatt akartam magával beszélni, hiszen látom, hogy maga sem reggeli harmat. A magányos embernek nem nehéz okot találnia arra, hogy valakinek panaszkodjon. Mert az égiekhez hiába fordul, onnan sohasem jön válasz. És én most igazából magányos vagyok.

A hónap végén töltöm be a hetvenötödik életévemet, és ez már egy szép teljesítmény. Istenem, mi minden fért bele ebbe az időszakba! Jó is, rossz is. Munkáscsaládból származom, van egy öt évvel fiatalabb húgom, akivel nemhogy testvéri, de egyáltalán semmilyen kapcsolatom sincs. Én középiskolát végeztem, ő egyetemet. A diplomázása után mindjárt férjhez ment egy évfolyamtársához, aki cserediák volt nálunk Svájcból. A szüleim, különösen a nehéz természetű apám, sehogyan sem tudott belenyugodni, hogy a „tanult” lánya külföldre költözik, de így lett. És ezzel már abban a pillanatban megszakadt a viszony a család és a húgom között. Ő ott nagyon gyorsan beilleszkedett, hozzászokott a jelentősen magasabb életszínvonalhoz, és őszintén mondom, a sógorom sokkal több tisztelettel, ragaszkodással viszonyult hozzánk, mint a húgom. Soha, még a férje halála után sem jött haza, szerinte mi olyanok lettünk, mint a vándorcigányok. Én a katonaság után megnősültem, a feleségem akkor volt a jogi kar negyedik évén. De az esküvőnk után hamar teherbe esett, és soha nem szerezte meg az oklevelet, melytől két vizsga választotta el.

Engem a szüleim úgy neveltek, hogy a család eltartása mindenekelőtt a férj feladata. Ezért nem is akartam, hogy a feleségem munkába álljon, és főleg azt nem akartam, hogy diplomázzon. Ma már bevallhatom, volt bennem egy jó adag hiúság, nem akartam, hogy ő magasabb képzettséget szerezzen. Talán ezért nem voltam egy mintaférj — és azt hiszem, mintaszülő sem. Sokszor még ma is úgy érzem, hogy nagyon sok mindent jobban tudok, mint a fiam, de most már ki sem mondom hangosan, mert csak nevetnek rajtam. Sosem voltunk jómódúak, de nem is éheztünk. Apósomék sokat segítettek, nem csak anyagiakban. Amikor három évvel a lányom után a fiam is megszületett, anyósom naponta főzött nekünk is, pedig mi az én szüleimnél laktunk. De apám nem engedte anyámnak, hogy bármit is segítsen a feleségemnek. És tudja, amióta egyedül vagyok, rájöttem, hogy ezért én is felelős vagyok. Jómagam is úgy gondoltam, hogy a feleségem semmit sem csinál, hát legalább a családunkat lássa el. Ezt sokszor hangosan is kimondtam, még mások előtt is, de akkor semmi kivetnivalót nem találtam ebben.

Néhány hónappal apám halála után az anyám beteg lett, és csaknem két évig ágyhoz volt kötve. A feleségem becsülettel ápolta. Anyám halála után egy csúnya bírósági per kezdődött, a húgom követelte a részét a házból, pedig még a szüleink temetésére sem jött haza. Évekig tartott a pereskedés, és mire véget ért, testileg-lelkileg teljesen kikészített. Ráadásul ekkor derült ki, hogy műteni kell a csípőmet. Eleinte nem akartam kötélnek állni, de amikor a fájdalmak már kibírhatatlanná váltak, feliratkoztam a várólistára. És „mindössze” 18 hónap után sorra jutottam, majd megműtöttek. Eleinte minden rendben volt, de időközben megerőltettem az egészséges csípőmet, és azt is műteni kellett, ha nem akartam kerekesszékbe kerülni. Ez rettenetesen megviselt, és minden bizonnyal a viselkedésem is kibírhatatlan lett, mert a feleségem harminchat évi házasság után visszament a húgához a családi házba. A fiunk külföldön dolgozik, a lányunk persze az anyjával ment. Sokat gondolkodom az életemen, mit csináltam rosszul, és mit jól. Sajnos szerintem is az utóbbiból van jóval kevesebb. De azért meg szeretném kérdezni: ennyi év házasság után nem lehet válás nélkül megoldani a gondokat? Nekem a feleségem sosem vetett semmit a szememre, de most kiderült, hogy tele volt keserűséggel. És úgy látszik, ez az érzés elnyomta a lelkiismerete hangját. Hiszen beteg embert elhagyni — még ha idegen volna is — lelketlenség. Egyébként harminchat évvel ezelőtt a feleségem önszántából mondta ki a holtodiglant. Azt szeretném tudni, az eskü szerint meddig érvényes a holtodiglan…