A magyarság történetének a Kárpát-medencében eltöltött több mint ezeréves távlatából nézve szinte megszámlálhatatlanul sok települést építettek fel két kezükkel a nemzet egykori tagjai. Elég, ha csak vidékünkön körülnézünk, hogy hányat. Több száz éves településekről van szó, melyek általában jellemzőikről vagy valamilyen nevezetességükről kapták a nevüket.
Ezeket a falu- vagy város(ka)elnevezéseket látjuk folyamatosan, hosszú-hosszú évtizedek óta átfirkálva, leöntve, bemocskolva, azaz meggyalázva. Szinte nem volt olyan magyar feliratú helységnévtábla, illetve bármilyen dísz vagy egyéb jelzés, amelyet nem festettek le, illetve öntöttek le festékkel. A lényeg azonban, hogy ezek a bizonyos „hőstettek” nem mások, mint primitív pszichológiai frusztrációk. Továbbá egyértelmű beismerései annak, hogy valakiket továbbra is zavar az a tény, hogy valami nem az övék, nem ők építették, és soha, de soha nem dolgoztak meg értük. Értelmes ember saját tulajdonát nem pingálja át, nem írja rá hatalmas fekete feliratokkal, hogy de bizony ez az én házam. Magától értetődő, hogy ha valaki valamiért megdolgozott, vagy tisztességes körülmények között megvásárolta, az az övé.
Szóval továbbra is fájnak a helységnévtábláink, mert napjainkban is szinte hétről hétre találkozunk bemázolt táblákkal. És ami a „legszebb” az egészben, hogy mindezekért a tettekért soha senki sem volt letartóztatva, felelősségre vonva, megbüntetve. Az elmúlt évtizedekben egyetlen esetben sem voltak tettesek, elkövetők, egyetlen szabálysértési vagy bűnügyi eljárás sem indult, sőt még olyan állampolgárok sem voltak, akik legalább a többség nevében elnézést kértek volna, vagy nyomatékosan rámutattak volna ezekre a szánalmas cselekedetekre. Ehelyett folytatódik a védtelen táblák és falak elleni „bátor küzdelem”. A tudomány jelenlegi állása szerint ugyanis ezek, azaz a táblák és a falak nem tudnak visszaütni.
