home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Mások bűne
Perisity Irma
2022.05.06.
LXXVII. évf. 17. szám
Mások bűne

Hatvan körüli, ősz hajú férfi kérdezi tőlem, mi a véleményem a háborúról. Meghökkenek, hiszen szabály szerint én vagyok az, aki kérdez, de most felelnem kell. Szívemből válaszolok, mert valóban úgy érzem, a háború a legszomorúbb, legvérengzőbb tett, melyet mi, emberek magunk szítunk, hogy utána hosszú éveken át igyekezzünk ismét életképessé tenni mindazt, amit tönkretettünk.

— Majdnem teljes egészében így gondolom én is — bólint helyeslően válaszomra Iván. — Sosem jelentkeztem volna a beszélgetésre, ha az ukrajnai háború nem szerepelne naponta a hírekben. Önkéntelenül is előtörnek a ’90-es évek emlékei, amikor nálunk is háború volt, melyet a hivatalos szervek sosem ismertek el nyilvánosan. Egy olyan háború pusztított nálunk, amelynek semmi köze sem volt az egyszerű emberekhez, mégis ők szenvedték el a következményeket. Persze, tudom, hogy egy-egy háborúnak a következményeit hivatalos adatok felsorolásával magyarázzák, számokkal mondják el a veszteséget, de sohasem hallottam arról, hogy mindezt emberi oldalról közelítenék meg. Pedig biztos vagyok abban, hogy az ilyen következmények majdnem olyan számottevőek, mint az anyagiak. Ám az egyén vagy egy-egy család sorsa nem illik bele a grafikonokba.

A ’90-es években zajló háborúban én is részt vettem, sőt a befejezése után még hosszú ideig nem tudtam, hogy véget ért. Alig múltam huszonöt éves, amikor elvittek „önkéntesként”. A fiam még nem volt egyéves sem. A középiskola befejezése után azonnal jelentkeztem katonai szolgálatra, és miután leszereltem, megtartottuk a lakodalmat a lánnyal, akibe óvodáskorom óta szerelmes voltam. A környéken mi voltunk az eszményi, fiatal házaspár, és valóban, szinte kifogástalanul működött a házasságunk. Három gyereket terveztünk, mert mindketten egykék voltunk, és úgy éreztük, az embernek szüksége van testvérre. Nem akarok sokat mesélni azokról az időkről, eseményekről, amelyek most, békeidőben és sok évvel a megtörténtük után hihetetlennek tűnnének, meg attól is félek, hogy még ennyi idő után is bosszút állnának rajtam katonai titkok nyilvánosságra hozatala miatt. Tudja, furcsa világot élünk, és én senkinek sem hiszek, időnként még önmagamnak sem! A történetem lényege egyébként is családi jellegű, az okáért sem a családom a felelős, de a következményeket csak mi viseljük.

Egyik helyről a másikra szállítottak bennünket, egymást váltották az ellentétes utasítások, és mi birkaként vonultunk, ahova mondták. A Kopácsi-rét az utolsó hely, melyre emlékszem. Éjjeli támadás ért bennünket, és amikor magamhoz tértem, egy baranyai, magyarlakta falu ambulanciáján voltam. Amikor az orvos magyarul szólt hozzám, meg voltam győződve róla, hogy hazaértem. Később derült ki, hogy horvát katonai egyenruha volt rajtam, amikor rám találtak, de semmilyen dokumentum nem volt nálam. Egy nagyon súlyos fejsérülést szereztem, melynek következtében elveszítettem az emlékezőképességemet. Semmi, az égvilágon semmi sem rémlett fel a sebesülés előtti életemből, és az orvos úgy vélte, az állapot tartós is lehet. Az volt a furcsa, hogy helyben senkit sem találtak, aki ismert volna, adataim nem voltak, így amikor felépültem, a faluban maradtam. De nem találtam fel magam.

Egy idős házaspárhoz kerültem, a gazdaságukban alkalmaztak, és sokszor megkérdezték, hogyan lehetséges, hogy értek a jószághoz. Nem tudtam erre felelni. Idővel megszoktam a helyzetet, és lassan otthonommá vált az idegen település. Négy évig éltem ott, amikor egy horgosi család jött látogatóba a faluban élő rokonaihoz. A vendég felismert, és hitetlenkedve kérdezte: Nem Iván a te neved?! Lassan kiderült, ki is vagyok, de semmit sem meséltek az itthoni dolgokról, mert én nem is kérdeztem őket. Mondhatom, nem is volt túlságosan körülményes, hogy hazajöjjek. Igaz, rengeteg agymosáson estem át arról, mit mondhatok majd itthon és mit nem. A végén apám jött értem, akiről nem tudtam, kicsoda. Itthon, a fényképeket nézve, legelőször a feleségemet ismertem meg, és azonnal látni akartam. De ezt elő kellett készíteni. Két évvel az „eltűnésem” után ugyanis kapott egy hivatalos értesítést, hogy ismeretlen helyen „hősi halált haltam”, és egy tömegsírban nyugszom. Egy év múlva férjhez ment, és akkoriban szülte meg a fiát a második férjének. Átkoztam a sorsot, és azon gondolkodtam, hogy visszamegyek Baranyába. De amikor meglátogattam a fiamat, és láttam a feleségemet más párjaként, úgy éreztem, itt a helyem, elsősorban a fiam miatt, akit lassan ugyan, de sikerült meggyőzni, hogy én vagyok az apja. Azt hiszem, közülünk senki sem boldog, fizetünk azért, amiért nem mi vagyunk a bűnösek. Nem tudom, miért, de már hetek óta a megboldogult Balašević szerzeménye jár a fejemben: samo da rata ne bude (csak háború ne legyen)!

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..