Létezik-e olyan érzékenység, amely — mint a női alkotók egyfajta kézírása — látható, megfigyelhető és érzékelhető? Egyáltalán van-e, és ha igen, akkor vajon mi a különbség a női és a férfiművészet között? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresték a válaszokat a Más szemszög — a női művészi poétika bizonyos aspektusai című kiállítás kísérőprogramja keretében a szabadkai Képzőművészeti Találkozó Modern Galériában.
A közönségtalálkozóra olyan alkotókat hívtak meg, akiknek a — tárlaton is látható — munkáiból kitűnik ez a bizonyos kézjegy. Torok Melinda, Suhajda Zita és Sagmeister-Péity Laura művésznőkkel a kiállítás kurátora, Miroslav Jovančić beszélgetett
Újra kellene írni a művészettörténetet, mert kihagyták belőle a nőket.
A női alkotókat a XX. század közepétől jegyzik, a történetírásba is csupán azóta kerültek be. Ebből is látszik, hogy a nők társadalmi szerepét sokáig nem tekintették egyenértékűnek, elég, ha megemlítjük, hogy alig száz éve kaptak szavazati jogot. A női művészek megítélésén, elfogadásán, elismerésén többé-kevésbé mindmáig érződik ez a társadalmi egyenlőtlenség. Az akadémián eltöltött évek során mindhárom művésznőnek voltak jó és kevésbé jó tapasztalatai, legyen szó Belgrádról vagy Budapestről.
De melyek ezek a női princípiumok, amelyek óhatatlanul is felszínre törnek a gyengébbik nem keze nyomán? A férfi és a nő, illetve a gondolkodásuk közötti különbséget számos tudományág és a spiritualitás tekintetében is megfogalmazták már. Ez az eltérés abból indul ki, hogy a két nem egészen másképpen érzékeli, észleli és interpretálja az őt körülvevő világot. Míg a férfiak a racionalitás felől, szabályszerűségek mentén közelítik meg a történéseket, addig a nők belső indíttatásuknál fogva mindig az érzelmek felől ragadják meg a dolgokat. Éppen ezért a nőknél — az emóciók és az intuíció mellett — sokkal nagyobb szerepet kap a spontaneitás és az ösztönösség.
A művész egyfajta médium, csatorna. Arra kell törekednie, hogy alkotása autentikus legyen, érzékenységéből kiindulva tükrözze a saját, pillanatnyi belső világát úgy, ahogyan a külső ingerek, energiák és hangulatok hatnak rá. Ahhoz, hogy ezek az alkotásokon is megnyilvánuljanak, felszabadultság és őszinteség szükséges, ennél fogva pedig óhatatlan, hogy bizonyos szinten a nőiség, melyet egy alkotó a munkájába ilyen formán belesző, kifejezésre jusson.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ezt sem lehet egyértelműen meghatározni, hiszen a férfiakban is vannak olyan vonások, amelyeket inkább nőinek tartunk, és fordítva. Ez a filozófiában, az élethez való hozzáállásban is tükröződik.
A beszélgetés során felmerült továbbá, hogy Szabadkán csaknem száz egyetemi végzettségű képzőművész alkot, közülük azonban csak néhánynak van műterme. Holott ez legalább annyira létszükséglet, mint hogy a színészeknek legyen színházuk. Hiányérzetet kelt még, hogy nincs egy hely, ahol az alkotók találkozhatnak egymással, egy fórum a szakmai diskurzusok folytatására. Hiszen a művészet feladata az is, hogy megvilágítva bizonyos aspektusokat, gondolkodó, éles eszű generációt neveljen ki, ehhez pedig igencsak hozzájárul(na) egy kommunikációs platform megléte.
Mivel a meghívott művésznők közül mindhárman tanítanak is, nem hagyhatták szó nélkül a tanügy jelenlegi helyzetét sem. Mint mondták, a művészet marginalizálódása már az óvodai és az általános iskolai oktatásban elkezdődik, a képzőművészet oktatása háttérbe szorul, csakúgy mint a zenei nevelés. A szakemberek szerencsére már egyre inkább belátják a művészet terápiás szerepét, mivel azonban a legújabb kutatások és tendenciák Szerbiába csak késve jutnak el, beépülése a mindennapokba még várat magára. Mindenesetre ígéretes és biztató, hogy fontosságát világszerte egyre inkább hangsúlyozzák, ahogyan az is, hogy régóta ki nem mondott gondok fogalmazódtak meg a közönségtalálkozón. Egy város lelkületét meghatározó, fontos kérdések, igények és megoldási lehetőségek hangoztak el, reméljük, hogy e szavak kimondásának mihamarabb folytatása is lesz.