Nyugodtan állíthatjuk, hogy a márna kiváló sporthal. Ha horogra akad, erős kirohanásait csak hozzáillő felszereléssel tudjuk kivédeni. Íme néhány tipp: 3 méteres, 40—80 g dobósúlyú botot, 40-es vagy 50-es, lehetőleg görgős felkapókarú orsót, s azon legalább 0,35-ös jó minőségű zsinórt használjunk. Nehezebb körülmények között szükség lehet 0,40-es vagy 0,45-ös zsinórra is. Horogból 1—5 vastagságú, krómozott, füles horgokat válasszunk. Szárhosszúságuknak a csalihoz kell alkalmazkodniuk. Gilisztához hosszabb, sajthoz rövidebb horogszár a megfelelőbb.

A márna tulajdonképpen mindenevő, noha természetes körülmények között főként fenéklakó állatokkal táplálkozik. Étlapján szerepel a kérész, bolharák, vízi ászka, apró kagylók, de a nagyobb példányok számára a kishal szolgál természetes élelemül. Itt álljunk meg egy pillanatra! Hogy lehet, hogy a márna nem ragadozó, mégis táplálkozik apró hallal is? (Erről még lesz szó.) Továbbá merítsük ki a „mindenevő” fogalmát: amint az aljzatot turkálja, meglehetősen sok növényi (alga) részt is elfogyaszt, és a javát meg is emészti.

Arra a tényre, hogy a márna ragadozó életmódot is folytat, érdekes példákkal is szolgálhatok. Horgász „kis barátom”, aki a műcsalizás megszállottja, már nemegyszer dicsekedhetett nagyon szép márnazsákmánnyal, melyre éppen gumihallal, twisterrel tett szert.

És most fordítsunk lapot: miután nagy vonalakban megismerkedtünk a márnára vonatkozó tudnivalókkal, jöhet a „márnakaland”, mely már e hal intelligenciáját is tanúsítja. A történet ékesen bizonyítja, hogy micsoda életerő, leleményesség bújik meg egy-egy élőlényben, mire teszi képessé élni akarása. Jelen esetben ez a halunkra, a márnára vonatkozik.

Abban az időben Molnár Miklós volt a horgásztársam. Neki csónakja volt a Dunán, nekem meg autóm. A hétvégéket általában lenn töltöttük. Bázisunk a gombosi víkendtelep volt, ahol akkoriban még működött a szabadkai bungaló, olcsó alvási lehetőséget kínálva.

Miki kimondottan süllőhorgász volt, csak végső elkeseredésében — amikor sehogyan sem tudott süllőt fogni — próbálkozott más hallal. Épp egy ilyen alkalommal történt meg, hogy süllő híján Miki márnára horgászott, és nem is sikertelenül! Egy szép háromkilós példányt zsákmányolt. Mivel ez még szombaton történt, a márnát annak rendje-módja szerint a haltartó bárkába tettük, hogy életben maradjon. (Ez a régen szinte nélkülözhetetlen horgászeszköz egy fából készült kis csónakutánzat, melynek teteje zárt, nyitható ajtóval, oldalain lyukak vannak, hogy a víz szabadon áramolhasson át rajtuk. Manapság egy-egy ilyen megőrzött remekmű inkább a halászcsárdák falait hivatott díszíteni.)

Eljött a vasárnap délután is, vagyis haza kellett indulnunk. Már minden be volt pakolva az autóba, a márna maradt utoljára. Szépen kiemeltük a bárkát, majd amikor az összes víz kicsurgott belőle, a biztonság kedvéért kivittük a partra — legalább 6 méterre a víztől. Miután kilakatoltam a kis faajtót, Miki két kézzel jól megragadta (legalábbis azt hitte) a „behemót” márnát, és kiemelte a bárkából. Abban a pillanatban, mielőtt még bárhová betehette volna, nagyot rúgott a hal, és kiugrott a kezéből, majd ördög és pokol!, három nagy ugrással már benne is volt a Dunában. Hiába vetette magát utána Miki, még a vízbe is majdnem beleesett, de csak azt az örvényt érhette el, amelyet a márna búcsúzáskor kevert.

Miki kővé dermedt, el is sápadt egy kicsit, nem tudott mit mondani, egy darabig csak hebegett-habogott, aztán, mint aki már belenyugodott a történtekbe, elkezdte mondogatni: „Ha ilyen ügyes volt, megérdemelte, hogy éljen.” Ezt igen sokszor elmondta az úton hazáig, legfeljebb más-más megfogalmazásban.

Éppen neki volt akkoriban egy szólásmondása: „Azt a halat, amelyik jön, meg kell fogni, mert nem jön másik.” Tulajdonképpen a halat megfogta, de ki gondolta volna, hogy aztán az ilyen leleményes módon visszaügyeskedi magát a Dunába?!

A végén Mikinek mégiscsak üres kézzel kellett hazatérnie. Se süllő, se márna. Most mit fog mondani az asszonyságnak, hogy az higgyen is neki?!