Karácsonyra kellett volna megírni, mert nagyon oda illő lett volna minden karácsonyfa alá, ezüstbe, aranyba csomagolva. Mariska egy idős, magányos falusi nénike, sok hozzá hasonló van, de nemigen veszzük őket észre, hiszen ők maguk is észrevétlenül élnek, megbújva magányukban, teremtett csendjükben, ahol bizonyára nagyon jól érzik magukat, és talán még boldogok is.
Mariska bizonyára az.
Annak ellenére, vagy éppen azért, mert egész élete abban az észrevétlenségben, teremtett csendben morzsolódik.
A szülein és a testvérein kívül soha senkije sem volt. A szülei már rég meghaltak, egyik testvére elköltözött a faluból, a másik meghalt, Mariska egyes-egyedül maradt. Talán még nyugdíja sincs, honnan is lenne egy magányos nénikének, esetleg a megboldogult férje után, de Mariska nem ment férjhez soha, így öregkorára tejesen magára maradt. Nincsenek hát gyerekei, akikkel most kedvére civakodhatna, unokái sincsenek, akik elkerülnék a háza táját, nincs hát senkije, talán még kutyája sem, csak a háza a megszokott csendjével és az a kis kertje, amelynek a jövedelméből tartja el magát. A kertben terem saláta, paradicsom, krumpli, minden, ami kell a konyhára, még virág is, kevés gyümölcs, földieper, csodálatosan gazdag tud lenni egy ilyen kertecske, ha szeretik és ápolják, el tudja tartani a gondozóját.
Mariska ebben a teremtett csendben még sincs egyedül. Szomszédai vannak, ott ragyog felette a nap, s az ég csillagai éppúgy az övéi is, mint azoké, akik a csillagok mellé kaptak még élettársat, gyerekeket, unokákat s egyéb kincseket. Mariska egyébként kincsekben nem szűkölködik.
Nem csodálkoznék, ha egyszer az utca gyerekei elneveznék Kincses Mariskának. Talán magukban már el is nevezték.
Mariska különben a nagy angol tollára való, Dickensére, de a Dickensek már megtették a maguk dolgát, s elmentek. Mariskák viszont mindig voltak, és lesznek is. Csak nem mindig fordítunk rájuk kellő figyelmet. Nem is azért vannak, hogy a figyelem központjában álljanak. Azt a helyet már lefoglalták maguknak a nagy és híres emberek. Mariska nem híres ember, észrevétlen az észrevétlenek között. Annál nagyobb. Ám a nagyok között is észrevétlen.
Karácsony volt, s karácsony előestéjén illett volna felkeresni, ha tudtunk volna szép szándékáról, pedig nem ez volt az első karácsony, amikor Mariska sorban megajándékozta utcájának gyermekeit.
Nem kellene ezt most világgá kiáltani, nem is kiáltom világgá, csak itt mondom el, itt dadogom el, hogy annyi csúfság és gonoszság, akkora önzés és hatalomvágy mellett létezik, él, megmaradt még mindig valami, aminek láttán vagy hallatán az ember, ha egy pillanatra is, jó érzéssel gondolhat önmagára.
Mert talán valahol nagyon mélyen, az irigység és a kapzsiság vastag rétegei alatt mibennünk is ott rejtőzködik az a valami, ami Mariskában oly szépen tud megszólalni.
Az ünnep igéje.
Mondom, karácsonyra kellett volna megírni, miként készíti titokban, az ünnep előtti csendben, az ő teremtette szép csendjében az utcája gyerekeinek a szeretetcsomagokat. Kicsiny kertjének megtakarított, összekuporgatott jövedelméből. Bizonyára sok hasonló Marika lehet még közöttünk. S miért ne lehetne joguk nekik is, akiknek az égvilágon senkijük sincs, megajándékozni azokat, akiket szeretnek, s akik mindenkor a folytatás, a jövő reménységei?
Éljenek, s legyenek köztünk, csak így, a maguk módján, észrevétlenül, az idők végezetéig.