Ez az idei március tizenötödike valahogy egészen más, mint a korábbi március tizenötödikék voltak. A meteorológusok dermesztő hideget jósolnak az ünnep napjára, s azt állítják, hogy ez a mostani hó is megmarad. Fehér március tizenötödike? No hát ilyenben sem volt részünk mostanában, pedig mi aztán igazán sok mindent megértünk. Magától Petőfi Sándortól tudjuk, hogy 1848. március tizenötödikén is barátságtalan idő volt, havas eső csapkodott, csikorgó hidegről azonban nem számol be a költő, s hó sem lepte a múzeum környékét. ,,Behavazott bennünket az idő', jut eszembe valahonnan. S azonnal kapcsolódik hozzá egy másik nagy költőnknek, a szabadkai Kosztolányi Dezsőnek három belénk vésődött gyönyörű-keserű sora, amelyeket inkább karácsony tájékán szoktunk idézni: ,,A mi kedélyünk rég kihamvadt,/ fagyos, hideg az ünnepünk,/ lelkünkre hull a téli harmat.'
Igen: fagyos, hideg az ünnepünk. Lám, már a legszebb is, a leginkább szívet melengetőbb is: március tizenötödike.
Nem mi akartuk így - így hozta az idő. Az, amely oly rútul behavazott bennünket. Még 1920. június 4-én, aztán 1944 véres őszén, s most legutóbb 2004. december 5-én.
2004. december 5-e után egy jó ideig mások lesznek az ünnepeink, mint annakelőtte voltak. Fagyosabbak, hidegebbek. Még tán első királyunk ünnepe is ott a forró nyárban. Augusztus 20-án megkérdezzük majd Szent Istvántól: ,,Hogyan engedhetted?!' S szemrehányást teszünk neki: ,,Látod, milyen balsorsra jutott maradékod?!'
Más lesz az idei március tizenötödike, mások lesznek a soron következők is. Fagyosabb lesz a légkör a magyarittabéi és a bácskossuthfalvi Kossuth-szobor körül, még ha nem borul is már hótakaró a tájra. Nem mi akartuk így - így hozta az idő. Több évnek kell eltelnie ahhoz, hogy megkezdődjön az olvadás.
Az olvadás gondolata visszakalauzol megint a forráshoz: 1848 kora tavaszához, Petőfi Sándornak A tél halála című szép verséhez. Hasonló hangulatban lehetett a költő, mint amilyenben mi délvidéki magyarok vagyunk most 2005 kora tavaszán, március idusának közelében. Ám ő egykettőre lerázta magáról az idő és a történelem által rázúdított rosszkedvet - akár valami rabláncot -, s máris reménykedi, buzdítani kezdett. Tőle kell, a márciusi ifjaktól kell nekünk is példát merítenünk!
,,Durva zsarnok, jégszívű tél,/ Készülj... készülj a halálra!', üzeni lánglelkű költőnk a télnek, s tudjuk jól, akkor már nemcsak a télnek. A vers klasszikus allegória: folyamatos metafora; a zsarnok téllel birkózó, tavaszt váró föld küzdelme egyértelműen közvetíti a tél halálánál általánosabb jelentést.
Petőfi nem volt naiv forradalmár, tartják felőle legjobb értői. Nem csodát remél: harcra készülődik. A készülődés a lehetőségek számbavételét jelenti, felmérését feladatoknak, céloknak, szövetségeseknek - a járható utaknak.
Ezeket a járható utakat kell nekünk is minden erőnkkel keresnünk, még ha azok most hó alatt vannak is. Ám mi tudjuk: hamarosan itt az igazi tavasz, leolvad róluk a hó, a jég.
Van még egy gondolat Petőfi versében, amely 157 esztendő múltán sem veszített semmit érvényességéből. Idejegyezzük a magunk, mindannyiunk okulására:

Addig él csak minden zsarnok,
Míg magok alattvalói
Szabadságot nem akarnak.

Várjuk hát reménykedve az igazi tavaszt, a tél halálát, az olvadást. S ha jól figyelünk, a hó alól, a jég alól egyszer csak előtűnnek a járható utak.