„Fenichel Sámuel 1868. augusztus 25-én született Nagyenyeden és távol hazájától, Új Guineában hunyt el. […] Sorsának alakulásában több hasonlóság van a csaknem egy évszázaddal /1784/ korábban született nagy székely tudóssal, Kőrösi Csoma Sándorral. Mindketten a nagyenyedi alma matertől kapták a kutatómunkához szükséges szellemi és gyakorlati felkészítést. Kitűnő tanáraik mintegy irányt szabtak érdeklődésüknek és egész életútjuknak. Ugyanakkor iskolájuk, a Bethlen Kollégium jó mentora volt az akarat és személyiség nevelésének, ami az elinduláshoz és kitartáshoz annyira szükséges” — olvasható Bakó Botond tanulmányában, mely írás a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium által 1995-ben kiadott, az azt megelőző tanévet (1993—1994) tárgyilagos hitelességgel górcső alá vevő Évkönyvben található (35—43. oldal).

„A két kutató egyénisége és teljesítménye nem mérhető össze, abban viszont bizonyára hasonlítanak, hogy távoli földrészeken munkálkodtak hazájuk és a nemzetközi tudomány javára. Sírjaik is idegen földön domborulnak, hiszen ugyanazon betegség következtében már nem jöhettek haza. Fenichelnek azonban sokkal kevesebb idő adatott meg ahhoz, hogy kutatási vágyát kamatoztathassa, hiszen alig huszonnégy és fél évet élhetett, ami csak kezdete lehetett volna egy eredményes tudományos pályának.”

Fenichel Sámuel útja is gyalogosan kezdődött. Korabeli feljegyzések szerint a Nagyenyedtől Bukarestig tartó, mintegy 400 km-es utat tizenkét nap alatt tette meg 1888 derekán. Mielőtt álláshoz jutott volna, egy ideig az állatgyógyászati iskola preparátoraként dolgozott. Hamarosan felismerték képességeit, és megbízták a régiségtár egy részének rendezésével. A múzeumban főleg télen dolgozott, mivel a kedvezőbb évszakokban egy dobrudzsai, római kori castrum ásatásait végezte. Lényegében ezek a munkálatok hoztak sorsfordulót életébe. A Duna-deltában kötött szakmai ismeretségeinek egyike igazította rá Fenichelt arra az expedícióra, amelynek célállomása se több, se kevesebb mint Új Guinea volt.

„Azért hagytam el édes hazámat, azért utaztam ilyen messzire, hogy a VICI-t is elmondhassam. Itt maradtam tehát setét, borongós viszonyok között…” — küldte haza döntését megindokló, 1892. augusztus 28-ai keltezésű levelében a fiatal kutató. A földgolyó túlsó oldaláról. Ötletadó társa, „mellesleg” az expedíció vezetője és az utazás finanszírozója (lévén annak szervezete még nehezebben viselte el a trópusi éghajlatot) ekkor már úton volt vissza Európába. Fenichel Sámuel tizennégy hónapot töltött el a vadonban. A mentorától hátrahagyott, mindössze 100-150 márkából — a német kolónia viszonyai között legfeljebb egy hónapig élhetett volna.

Ennek ellenére… vagy éppen emiatt… a csüggedés helyett a tenni és az élni akarást választotta. Az európai múzeumoknak felajánlott szolgálatát — szerény anyagi támogatásért cserébe, csupán a Budapesti Nemzeti Múzeum méltatta érdemleges válaszra. Sajnos ezt az éltető gesztust, vagyis a kutatásai számára megszavazott és megküldött pénzsegély megérkezését a fiatal kutató már nem érhette meg. 1893. március 6-án súlyos lázba esett, 12-én éjfél körül pedig visszaadta lelkét a Teremtőnek.

„Arasznyi élet-időben oly sikereket ért el, amelyek eltörölhetetlen nyomot rónak a természetrajz és az ezzel oly sokszorosan egybefűződő néprajz egyetemében” — méltatta Fenichel Sámuelt az emlékének szentelt komemoráción Herman Ottó.

„Fenichel Sámuel hazajuttatott gyűjteménye mintegy 3000 etnográfiai tárgyból és kb. 25.000 darabos zoológiai anyagból áll. A néprajzi anyag döntő hányada, összesen 2460 tétel, valamint félezer körüli fénykép és tárgyi duplum a Magyar Néprajzi Múzeumba került, míg a zoológiai gyűjtemény nagy részét a Budapesti Természettudományi Múzeum vette át. A gazdag gyűjtemény kisebb része Nagyenyedre került, példázva Fenichel Sámuel szülővárosa és alma matere iránti tiszteletét.”