Az Egyesült Államok és Irán közötti háború egy csapásra egy tartósan energiaszűkös világrendbe taszította a globális gazdaságot. A kőolaj és a cseppfolyósított földgáz kereskedelmének mintegy 20 százaléka a Hormuzi-szoroson áramlott. Mivel az LNG-szállítások volumene legalább négy évig kisebb lesz, Európának és a világpiacnak tartós ellátási sokkra kell felkészülnie.
Trump elhibázott háborúja?
A globális politika törvényszerűségei jóval összetettebbek, mint az üzleti élet racionális szabályai. Ha papíron egymás mellé tesszük az Egyesült Államok és Irán katonai képességeit, a válasz egyértelműnek tűnik. A hadszíntéri valóság azonban ennél sokkal ridegebb. Iránra a hagyományos katonai eszközökkel szinte lehetetlen döntő csapást mérni. Sőt a szárazföldi inváziós kísérlet is lehetetlen az országot erődítménnyé tevő hegyvonulatok miatt.
Az USA és Izrael számára így kizárólag a légi hadviselés marad opcióként, ám az eddigi korlátozott csapások elégtelennek bizonyultak. Donald Trump stratégiai tévedése éppen a konfliktus időbeli és dinamikai félreértelmezésében gyökerezik. Iránt nem lehet egy gyors, néhány hetes villámháborúval térdre kényszeríteni, majd a konfliktust „kiszervezni” a szövetséges Izraelnek. Teherán megtöréséhez egy elhúzódó, ciklikus nyomásgyakorlásra, a katonai és gazdasági sokkhatások hullámszerű alkalmazására lenne szükség. Iránt külső katonai beavatkozással megdönteni képtelenség, csak belülről lehet.
Másrészt az amerikai stratégia azon a feltételezésen alapult, hogy a politikai és a katonai elit likvidálásával az iráni rendszer összeomlik. Ez a taktika azonban csődöt mondott. Teherán hezitálás nélkül léptette előre a második vonalát, az új vezetők pedig az előző generációnál is radikálisabbak és elkötelezettebbek, hiszen bizonyítaniuk kell lojalitásukat a teokráciához. A hatalmi struktúrát így nem lehet lefejezni. Ennek oka, hogy az iráni berendezkedés nem egy klasszikus, egyszemélyi diktatúra, hanem egy mélyen beágyazott, vallási ideológiára épülő teokratikus intézményrendszer, mely merev dogmái miatt ellenáll a külső megrázkódtatásoknak. Egyrészt az iráni rendszer vallási jellegű, a vallási meggyőződések pedig nehezen változtathatók. Bár a rezsim a belső társadalmi feszültségek és az elnyomás miatt súlyos legitimációs válsággal küzd, az intézményi struktúra, a parlament, az elnöki pozíció és a teokratikus ellenőrzést gyakorló Őrök Tanácsa stabilan zárja ki a rendszerszintű változtatás lehetőségét. Végső soron a nyugati elemzők gyakran szem elől tévesztik, hogy a merev ideológiai szűrők és a vétójoggal bíró vallási testületek jelenléte a teokrácia szempontjából nem hiba, hanem a rendszerszintű stabilitás és a politikai folytonosság legfőbb záloga.
Továbbá bár az Egyesült Államoknak és Izraelnek is van nukleáris arzenálja, ebben a konfliktusban ezek a fegyverek nem célszerűek. Ezzel szemben a Perzsa-öböl túlpartján levő Iránnak földrajzi helyzetéből adódóan reális lehetősége van a Hormuzi-szoros lezárására. Ezt a szándékát a perzsa állam már be is jelentette. Egyértelmű, hogy a Hormuzi-szoros hajózási biztonsága már soha nem tér vissza a 2026. február 28-a előtti állapothoz. Iránnak nincs szüksége atomfegyverre ahhoz, hogy globális gazdasági válságot idézzen elő. Ha a nemzetközi közösség támogatja az Irán elleni támadásokat, a perzsa hadvezetés egyszerűen blokád alá vonhatja a szorost. Ezt a fenyegetést ráadásul viszonylag olcsó, aszimmetrikus hadviselési eszközökkel – tengeri aknákkal, part menti rakétaütegekkel, öngyilkos drónrajokkal és gyorsjáratú rohamcsónakokkal – is képes hatékonyan megvalósítani.
Immár hetek óta azzal szembesülünk, hogy a Hormuzi-szoros időszakosan megnyílik, rövid időre, majd újra bezárul. A stabilitáshoz állandó jelenlétre és a konfliktusok közvetlen elkerülésére van szükség. Miközben számos kormány már felélte a stratégiai tartalékait, és az olajszűke közvetlen valóságával szembesül, az Egyesült Államok pozíciói stabilak. Az USA energiafüggetlen, és a venezuelai szankciók taktikai enyhítésével, valamint a globális orosz olajkereskedelem ársapkák általi csatornázásával ügyesen menedzseli a világpiaci árakat. Ezzel szemben Kína jelentős ellátási kockázatokkal és nehézségekkel küzd a tengeri útvonalakon, bár ezt szárazföldi importfolyosók kiépítésével igyekszik kompenzálni. Mindez azt mutatja, hogy Donald Trump és az amerikai kormány korántsem naivan bocsátkozott ebbe a geopolitikai játszmába: az USA kimatekozta a saját hasznát, a világ többi részének pedig önállóan kell megfizetnie a válság árát.
Geopolitikai törések és kapcsolatok
Ebben a helyzetben Európa mozgástere rendkívül beszűkült, mivel Oroszországtól – elvi és politikai okokból – nem vásárol kőolajat. Az európai álláspont mögött kétségkívül van ráció, hiszen Oroszország az Ukrajna elleni agresszióval nyíltan felrúgta a nemzetközi jogot, és elszigetelődött a Nyugattól. Mégis, az Európai Unió elfoglalhatott volna egy olyan pragmatikus reálpolitikai álláspontot is, amelyben a háború elítélése mellett fenntartja a kőolaj- és különösen a létfontosságú földgázimportot. A nyugati stratégia célja azonban láthatóan nem a kompromisszum, hanem a konfrontálódás volt. Ha ugyanis a feszültségmentes, békés egymás mellett élés lett volna a prioritás, a Nyugat nem kínált volna fel Ukrajnának olyan biztonságpolitikai alternatívákat, amelyeket az orosz hatalom közvetlen egzisztenciális fenyegetésként értékel.
Ezzel szemben a háború most egy patthelyzetre emlékeztet, ahol a dróntechnológia sokrétű bevetése alapjaiban írja át a hadviselést. A napi hírek szintjén látjuk, hogy az ukrán erők az erre a célra kifejlesztett nagy hatótávolságú eszközeikkel mérnek csapást a mélyen orosz területeken fekvő kőolaj-finomítókra és energetikai infrastruktúrára. Emellett a felek egymás fővárosát is lövik (drónozzák). Ezzel párhuzamosan a frontvonalon az orosz hadsereg lassú, felőrlő előrenyomulást folytat, miközben saját drónhullámaival az ukrán hátország infrastruktúráját támadja. Ez a technológiai aszimmetria a háború kiindulópontját adó területi kérdéseket is átértelmezi. A Krím félsziget a pilóta nélküli eszközök révén ma már bármikor sebezhető Ukrajna részéről, így most Szevasztopol is használhatatlan. Az ukrán tengeri drónok pedig hagyományos haditengerészet nélkül is hatnak.
Azt máris látjuk, hogy a globális piacok akadozva működnek, elsősorban Kína és az USA rivalizálása miatt. A kínaiaknak a status quo, vagyis a nyitott világpiac felelne meg, az USA pedig vissza akarja fogni Kína térnyerését, vagyis Európát is le akarja választani Kínáról.
Nagy baj, hogy Kína és az USA küzdelme miatt a kis országok (Szerbia, Magyarország és mások) szenvednek: a globalizáció megtorpant. Európa csak akkor lehet nagy és erős, ha a 480–500 millió lakosát egy tömbben jeleníti meg. Ursula von der Leyen és az eurotechnokraták lépésein ez látszik. Ők azt szorgalmazzák, hogy Európa mielőbb egy központilag irányított birodalommá váljon. A küzdelmek tehát az EU-n belül erről szólnak.
Mi lesz veled, energia?
Az energiahordozók piacán erőforrás-nacionalizmusról, geopolitikai blokkosodásról és ellátási láncokért folyó harcról lehet beszélni. A nagy játékosok – USA, Kína, India – hozzájutnak az energiához, de a kis és közepes játékosokból álló Európa nem. Vonatkozik ez Japánra és Dél-Koreára is. Az elmúlt télen az európai lakosság azt a figyelmeztetést kapta, hogy otthon is jól öltözzön fel, kevesebb energiát használjon, és akkor még megvoltak a stratégiai tartalékok. Az idei nyáron az üzenet pedig az, hogy takarékoskodjon a hűtéssel. Ezek a felszólítások egyelőre „puhák”, vagyis az emberek tudatára alapoznak. De ha nem lesz kőolaj a télen, akkor jöhet a keményebb lépés. Egyszerűen megvonhatják az energiát.
Európában tehát spórolni kell, a nagy energiaigényű iparágak egyszerűen elhagyták a kontinenst. A kiesést az atomenergia pótolhatja. A franciáknak van atomreaktoruk, de az energia strukturális átállását nem lehet a télig tartó rövid idő alatt megtenni, már csak azért sem, mert ott is akadnak gondok. Jelenleg úgy tűnik, hogy Európa fog elsőként szembenézni az energiaszűkösség korával. De van ennek egy jó része is, legalábbis a kötelező optimizmus szintjén.
Európában most kell kitalálni, hogyan lehet kevesebb energiával hasonlóan jó életszínvonalat fenntartani, radikálisan kisebb energiafelhasználással is – pl. a nyári megújuló energiából előállított hidrogén szezonális raktározásával –, mint amikor viszonylag sok szénhidrogén érkezett a kontinensre. Az Oroszországból származó, valamint a Hormuzi-szoroson áthaladó energiaforrásokat kellene valahogy kiváltani, mert az energiapiac még mindig világpiacként működik.
