— Sokszor gondolkodtam, vajon mi készteti az embereket, hogy életük rendhagyó eseményeiről a nyilvánosság előtt beszéljenek, de sosem találtam megfelelő magyarázatot — mondja elgondolkodva, miközben ütemesen dobol az asztallapon. — Maga biztosan tudja, hiszen hetente zúdul magára az újabbnál újabb sorstörténet. De ahogy végleg eldöntöttem, hogy beszélek, úgy éreztem, tudom már a választ: mert idegennek könnyebb elmondani mindazt, amiről úgy érezzük, hogy igazságtalanság volt velünk szemben, mert az idegennek — nem ismerve személyesen bennünket — nincs ellenvetése az állításainkkal szemben. Nem mintha óvakodnék az ismerősök véleményétől, de most úgy érzem, magával könnyebben elbeszélgetek, mint a szomszéd Kati nénivel.

Értelmiségi családból származom, és mivel anyám már elmúlt harmincéves, amikor megszült, nem lett testvérem. Habár egyke voltam, a szüleim nagyon vigyáztak, hogy normális emberré váljak, hogy megtanuljam, mi a közösségi élet, mi a család jelentősége, hogy mindent meg kell osztani azokkal, akikhez az ember tartozik. És ezt egészen biztosan nagyon jól csinálták, mert egy — talán túlzottan — segíteni kész, önzetlen felnőtté váltam. Sokszor az otthonról vitt uzsonnámat is megosztottam a padtársammal, egy olyan kisfiúval, aki családi elhelyezésben volt, és sokszor jött uzsonna nélkül. Nálunk — ahol csak négy osztály volt — nem működött a konyha, azt csak a központi iskolába kerüléskor vehettük igénybe, amikor ötödikbe kezdtünk járni. A középiskola befejezése után Újvidéken iratkoztam egyetemre, de csak az első évben próbáltam érvényesülni. Nem nagyon tudtam szerbül, és ez a hiányosság sokszor hozott kellemetlen helyzetbe. Egyszerűen nem találtam fel magam. Volt egy harmadéves, bezdáni fiú, aki sokat segített, de voltak dolgok, melyekkel nekem kellett megbirkóznom, erre viszont nem voltam képes. Mindössze két vizsgát sikerült letennem — és végérvényesen hazajöttem, azzal a meggyőződéssel, hogy egyetemi oklevél nélkül is lehetek jó anya, feleség, sőt munkás is.

A fiúval, akivel Újvidéken ismerkedtem meg, időnként beszéltünk, később megkérdezte, eljöhet-e hozzánk — és lassan összemelegedtünk. Én dolgozni kezdtem, és amikor befejezte az egyetemet, megesküdtünk. Ő jött hozzánk, eleinte anyámékkal laktunk. Neki is találtunk munkát, így nem volt gond, hogy két év múlva — kölcsönre — lakást vettünk. Mindketten szerettünk volna gyereket, szerintem nem is egyet, de nem jártunk sikerrel. Megkezdtük a kivizsgálás kálváriáját, és kiderült, hogy a férjem miatt nem maradok terhes. Már ötödik éve voltunk házasok, úgy gondoltuk, végső ideje, hogy szülőkké váljunk. A mesterséges megtermékenyítés mellett döntöttünk, melyet Magyarországon végeztek el. Sikeresen. Ikerkislányokat szültem, és azt hittem, mindketten nagyon boldogok vagyunk. Nem nagyon elemeztem a párom lelkivilágát, ezért fel sem merült bennem, hogy foglalkoztatja, ki lehet a lányok biológiai apja. Azt hiszem, meg akarta tudni, hogy valóban miatta nem maradhattam terhes. Nem nagyon válogatott: az iskolában, ahol dolgozott, összemelegedett egy fiatal takarítónővel, és nem is nagyon titkolta a vele való kapcsolatát. A legcsúnyább az volt a dologban, hogy a hölgyet, sőt, a szüleit is jól ismertem, tudtam is egyet s mást a viselt dolgairól, de sosem süllyedtem olyan alacsony szintre, hogy bármit is számonkérjek tőle. Egy ideig folyt az élet „kettős vágányon”, aztán amikor a lányok óvodába indultak, megkérdeztem a férjem, mi lesz velünk. Azt hiszem, a gyerekek iránti felelősségérzetből mondta, rám bízza a végső döntést. Persze, mert azzal a felelősség is az enyém lett. De elváltunk.

Néhány hónap múlva elvette a lányt, aki gyereket akart tőle. Ahogy a hölgy be is vallotta, csak akkor lesz biztos, hogy nem válik el tőle, ha gyereket szül neki. Ez viszont nem következett be. A volt férjem rendszeresen látogatta a lányokat, de mi keveset kommunikáltunk. A gyerekek iskolába jártak, amikor egy alkalommal összefutottam a városban a volt férjem feleségével. Képzelje, megállított, és szégyenkezés nélkül megkérdezte, mit tettem, hogy nekem a férje ikreket csinált, ő meg sehogyan sem marad terhes. Hát, ez bizony az élet rendje — mondtam neki magamban kuncogva. A férjed közel jár az ötvenhez, ilyen korban már a gólyák sem olyanok, mint régen. De próbálkozz, lehet, hogy a szomszéd kéményre fiatalabb gólya akar leszállni — és kéményt téveszt. Sírtunk, amikor elköszöntünk egymástól. Én azért, ahogy beszéltem vele. De abban a pillanatban szükségét éreztem, hogy helyre tegyem. Azóta szült egy fiút. Nem tudom, melyik gólya hozta, de látom, ismét terhes.