Ez utóbbi miatt a Malcolm és Marie talán egy kissé öncélú, szerencsére azonban jókora tehetség szorult John David Washingtonba, így az általa ledarált vádbeszéd igen szórakoztató lett. Sőt, mondhatni, ez az egész film csúcspontja. Még úgy is, hogy szinte látjuk, amint a háttérben a rendező halkan tátogja a monológ szövegét. Ez egyébként arról szól, hogy Malcolm (és a direktor) szerint a mai filmekben kizárólag politikát vagy valamilyen társadalmi üzenetet keresnek a filmes ítészek, és nem fogadják el, hogy valaki esetleg az érzésekért, a pillanatokért, magáért a művészetért vagy a történetért szeretne filmet forgatni. Elveszik a misztérium, ahogy Malcolm dühösen vagdalózva, ki-be járkálva szónokolja egy modern, minimalista ház tornácán, valahol a város zajától távol.

Malcolm (John David Washington) és szerelme, Marie (Zendaya) éppen egy filmpremierről érkeznek haza. Malcolm úgy érzi, a bemutató óriási siker volt, Marie azonban mindvégig hallgatag és keserű. Nemsokára kiderül, Marie önmagát kereste Malcolm filmjében, és zavarta, hogy köszönőbeszédében a párja meg sem említette a nevét. A kezdetben még csak egy szimplán sértődésnek tűnő vita féktelen gyorsasággal eszkalálódik. Malcolm látszólagos racionalitására Marie megsemmisítő erejű replikákkal vág vissza. Dühös és kiábrándult olyan okok miatt, amelyek lassan, de megállíthatatlanul törnek a felszínre kettejük vitájában. Ráadásul egy olyan éjszakán, amelynek az ünneplésről kellene szólnia. Marie képes rá, hogy az egyik pillanatban az egekig magasztalja Malcolmot, a következőben pedig középszerűnek vagy egyenesen silánynak minősítse filmes pályafutását. A féltékenység, a hatalmi harc és a régi sérelmek is felszínre kerülnek, mindehhez pedig egy nappali, egy hálószoba, egy fürdőszoba és a házat körülvevő erdős terület szolgáltatja a díszletet. Kiderül, kapcsolatuk súlyos problémákkal, míg ők maguk identitásválsággal küzdenek.

A történet másik főszereplője az L.A. Times magazin filmkritikusa, a képen soha meg nem jelenő „fehér csaj”, a mai hollywoodi, polkorrekt filmkritika megtestesítője, aki ellen a már korábban említett vádbeszéd is elhangzik.

A Malcolm és Marie egy fekete-fehér film, melyben szó szerint több mint másfél órán át hevesen, érzelmesen, időnként pedig csendben veszekszik egymással a két főszereplő. A kiváló színészi alakításoktól függetlenül az az igazság, hogy ritkán látni ennél kimerítőbb vagy nehezebben élvezhető történetet. Mondanám, hogy hangulat kell hozzá, ezért totálisan rákészülve, szinte átszellemülve ültem le elé, és kattintottam rá a Netflix kínálatában — ahol egyébként magyar felirattal nézhető meg. Hiába voltam azonban hangulattal vastagon felvértezve, voltak pillanatok, amikor már fizikai fájdalomnak éreztem a civakodásokat, ahogy felváltva, megállás nélkül sorozzák egymást. Nem vicc, még a fejem is belefájdult. A veszekedések ráadásul eléggé repetitívek is, viszont igen nagy a különbség a vita és a monológ között — Levinson filmjében inkább kőkemény monológok vannak. A kimerítő pillanatok vagy a hibák ellenére mégis azt kell mondanom, nem sajnáltam, hogy egy kicsivel több mint másfél órát rászántam az életemből.

A csetepaté ellenére a film érzéki, szép pillanatokban is bővelkedik, hiszen ez a két ember még ezen a marakodós éjszakán is őszintén szereti egymást. A Malcolm és Marie képi világáról és egyébként lenyűgöző színészi alakításairól többször is eszembe jutott (minden bizonnyal nem véletlenül) Mike Nichols nagy klasszikusa, a Nem félünk a farkastól, Elizabeth Taylorral és Richard Burtonnel. Nem volna ildomos színészi kvalitásokat összehasonlítani, de filmről filmre, sorozatról sorozatra egyre biztosabb vagyok abban, hogy Zendaya előtt óriási jövő áll. Ő és a film rendezője, Sam Levinson korábban már dolgoztak együtt az Eufória című HBO-sorozatban, melynek hamarosan — reméljük, mielőbb — befut a második évada is.

Ami John David Washingtont illeti, jó év volt ez neki, mert a Tenet főszerepében is elismerően írtak róla a kritikusok, még úgy is, hogy Christopher Nolan filmjében egy sztoikusabb figurát játszott. Nyitottság és türelem kell a Malcolm és Marie-hez, mely olyan, mint egy kísérlet. Ambícióban nincs hiány, az biztos, és még a színpadon is el tudnánk képzelni, sokak szerint ott sokkal jobban működött volna. A fényképezés viszont — Rév Marcell munkája révén — igazán gyönyörű.

Képek: variety.com