* Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

— Amikor kicsi voltam, mindig azt mondtam, hogy olyan munkát akarok végezni, ahol fehér köpenyben lehet dolgozni. S itt nem az orvosokra, hanem a mérnökökre gondoltam. Videóműszerészetet tanultam a Mihajlo Pupin Elektrotechnikai Szakközépiskolában. Közben 1991-ben jött a háború, a behívók, felvételiztem Budapestre, hogy ne vigyenek el katonának. Nem sikerült, hiszen sokkal magasabb szinten kellett volna teljesíteni, mi nem tanultuk olyan mértékben matekot és fizikát, mint a magyarországi diákok. Gyorsan felvételiztem Szabadkára, oda felvettek, de kiderült, a főiskola nem mentesít a katonaságtól. Ezért második körben elmentem a FTN-re, elektrotechnikára, ahol első lettem a felvételin matekból, és be is kerültem. Volt egy kollégám, akivel mindig együtt tanultunk, jóban voltunk. Neki 1992 elején halt meg az édesapja, az enyém néhány hónappal később, ezért elvesztettük a motivációt, nem találtuk a helyünket, úgyhogy egyikünk sem végezte el az egyetemet. A katonaságban 1995-ben megtanultam a tízujjas vakon gépelést, így felvettek Újvidékre a televízióba feliratozónak. Itt ismerkedtem meg László Sándorral, Katyóval, aki akkoriban bemondó volt, s az Újvidéki Színház művészeti vezetője. Évente többször is hívott a színházba dolgozni, de én mindig nemet mondtam. Később otthagytam a tévét, és parabolaantennákat kezdtem szerelni, de elfogyott a munka, a cég leépítette a munkásait, ekkor bólintottam rá Katyó felkérésére.

* Akkor előtte nem is volt semmiféle kapcsolatod a színházzal, a színpaddal?

— De, volt. Én ugyanis táncos vagyok. Temerinben négyen megalapítottuk a Ritmus Tánccsoportot, és nyolc-tíz évig vezettük is. Jártunk továbbképzésekre, tanítottunk és tanultunk is egyszerre. Volt, hogy vendégtanárt hívtunk, argentin tangóra Belgrádból vagy disco-dance, breakdance-tánctanárokat, akrobatikus rock and rollt. Szóval végül is volt közöm a színpadhoz előtte is.

* Akkor az biztos, hogy zenei és ritmusérzéked van. Szükséges ez a két dolog ahhoz, hogy valakiből jó fénytervező váljon?

— Hát, nem árt, ha van az embernek ritmusérzéke, főleg, ha zenés darabokkal akar foglalkozni.

* Újvidéki Színház. Ez volt az első találkozás a fénymesteri, fénytechnikusi pozíciókkal?

— Bizony. Akkor éppen világosítóra volt szükség, azt mondták, Szőllősy Laci bácsi, az akkori fényes nemsokára nyugdíjba megy. Kilenc évig dolgoztunk együtt. (Nevet.) Akkoriban nagyon jó volt a klubélet is, nem úgy történt, hogy berohanunk beállítani a fényeket, és sietünk haza, ott voltunk együtt mind, barátkoztunk, beszélgettünk. Laci bácsival jó volt dolgozni, mindent megtárgyaltunk, rengeteget tanultam tőle, és nemcsak a technikáról, hanem a szemléletről is. Évek kellettek, hogy beérjenek, de azóta sokszor idézem a mondatait. Amikor elment nyugdíjba, akkor adódott az első nagy esélyem, az első nagy lehetőségem, hogy kibontakozzak. Ez Puskás Zoltán rendezésében a Szentivánéji álom című előadás volt, mely nagyon jól sikerült.

* Rólad legendákat mesélnek, hogy mennyire megszállottan végezted a munkád mindig, s ez a kezdetek óta töretlen.

— Akár ingyen vállalok be valamit, akár fizetésért, én ugyanazzal a lendülettel és szakmai tudással fogom megcsinálni, hiszen ha már benne vagyok, miért csinálnám rosszul, amikor jól is lehet?

* Az Újvidéki Színházat végül miért hagytad ott?

— 2012-ben egy nap a fiam könnyek között engedett el dolgozni, hogy már megint megyek, és nem vele játszom, alig vagyok itthon. Hát itt nálam betelt a pohár, ráadásul a fizetésem sem volt túl magas, munka viszont valóban rengeteg volt. Csütörtök volt, én bementem az irodába Katyóhoz, s azt mondtam, szeretnék felmondani. Nem volt B tervem. Katyó akkor leültetett, s azt mondta, beszéljük meg. Addig beszélgettünk, hogy meggyőzött, maradjak még. Ha ő nincs, lehet, ma Németországban dolgoznék piktorként. Abban az évben ősszel beiratkoztam az akadémiára is, Laci bácsi hatására, itt most már a doktori iskola második évét fejeztem be. Laci bácsi addig préselt és mondogatta, hogy tanulj, fiú, kelleni fog a papír, hogy engedtem a nyomásnak. És igaza volt.

* Adott neked újat az egyetem?

— Túl sok újdonságot nem tanultam, a régi, ösztönösen érzett dolgokra kaptam bizonyosságot, illetve megnyitotta a látókörömet. Másként gondolkodom azóta, új világok, új eszközök, új barátok jöttek be az életembe. De persze némi technikai tudást, újdonságot is adott.

* Fénymester, világítástervező, fénytechnikus. Melyiknek mi a dolga?

— A világítástervező az, aki megálmodja a fényeket. Mint ahogy a díszlettervező megtervezi a díszletet. Részt veszünk még a programozásban, az utasításokban, tehát bemutatóig kísérjük a produkciót. A tervezés végén leadjuk a fényterv dokumentációját: a pozíciókat, színeket, irányokat stb., ami ahhoz kell, hogy újra be tudják állítani. Itt a világítástervező dolga véget ér, átveszi a feladatot a fénymester, aki koordinálja a fénytechnikusok munkáját. Technikusból én több fajtát különböztetek meg. Van, aki felszereli a lámpákat, a kábelekkel dolgozik, a másik pedig aki a pult mögött ül, és programozza őket. A fénymesternek nem kell vezetnie az előadást, de ő állítja be, és felügyeli.

* Hogyan kezdesz neki egy munkának?

— Sokszor, amikor csörög a telefonom, és látom a rendező nevét, már van egy kép a fejemben. A rendezőknek megvan a habitusuk, a képi világuk, melyet szeretnek. Ha új emberrel dolgozom, akkor először megbeszéljük a dolgokat, kiderítem, mit szeret, mi indítja be. A szövegkönyvet is elkérem, hogy már előtte elolvassam, utánajárjak dolgoknak, megfogalmazzam a kérdéseimet. Más egy zenei és más egy drámai, szürreális előadás, más fényeket kíván. A próbát szeretem először rendezői utasítás nélkül nézni, hogy megfigyeljem, én nézőként mit látok, hová, milyen fény lenne jó, milyen az előadás világa. Ezt erősítem fel utána a fényekkel. Mostanában sajnos egyre gyakrabban történik meg, hogy későn vonnak be a folyamatba, amikor már sem idő, sem pénz nincs, így nem tudok pluszeszközöket beszerezni, melyekkel a fények még izgalmasabbak lennének. Ezért szoktam kérni, hogy akkor vonjanak be, amikor a díszlet kialakul, hogy a díszlettervezővel összedugjuk a fejünket, hiszen a teret ő álmodta meg, és ő képzelt hozzá fényeket, árnyékokat is. Egy előadás vizuális világát kell létrehoznunk. Szóval e körök után készítek egy tervet, melyet megmutatok a rendezőnek. Szerintem a világítástervezőnek a rendezővel egy sorban kell állnia, azaz nem kell feltétlenül mindenben egyetértenie vele. Persze az utolsó szó mindig az övé. Nekem havonta néha négy-öt bemutatóm van, egy rendezőnek évente van ennyi, ő jobban el tud merülni egy anyagban, de nálam itt a tapasztalat a fényeket illetően. 

* Szerinted a helyén kezelik a jó fénytervezőt? Művészként tekintenek rá, ahogyan azt illene?

— A rendezőnek van egy kreatív csapata: dramaturg, díszlettervező, jelmeztervező, zeneszerző. Jelen pillanatban sok színház esetében ez a felsorolás itt lezárul. A jövendő világítástervezők feladata, hogy bekerüljenek ebbe a körbe, mert amíg nem leszünk teljes értékű tagjai a kreatív csapatnak, addig inkább technikusi oldalról közelítenek meg bennünket, pedig mi egy előadás esztétikáját formáljuk, ami nem technikusi feladat.  

* Néhány alkalommal részt vettem az előadások első fényezésein, ezek általában éjszakába nyúlnak, igen fárasztó tud lenni, téged mégsem láttalak fáradtnak. A rendezőket inkább.

— Haha. Sok rendezőt elhasználtam már így. Én valahogy bírom. Ilyenkor elememben vagyok, és megszűnik a fáradtság. Valami dolgozik bennem, hajt, visz előre. Az első fényezős éjszakán legalább a munka felét szeretem megcsinálni, hogy másnap a próbán meglássuk a hibákat, mi az, ami nem működik. Ez érdekel. Nem az, ami jól működik.

* Tavaly Újvidék Európa kulturális fővárosa volt, s a Zenit című megnyitó-előadást Dragan Živadinov rendezte. Ha jól tudom, neked is volt közöd a produkcióhoz. Milyen volt ebben dolgozni?

— Egy óriási csapat dolgozott, a Művészeti Akadémia világítástervező tanárai vitték a fénytervezést, tehát mi négyen. A munkát elosztottuk, s a legnehezebb rész az volt, hogy óriási területet kellett bevilágítani, ha egy lámpa elmozdult a toronyban, fél óráig tartott azt visszaigazítani. Ezért kellett a sok ember. Telefonon értekeztünk egymással, de volt egy programozó, aki az egésznek a vázát kitalálta.

* Van olyan előadás, amelyre valamiért nagyon büszke vagy?

— Az István, a király Erdélyben. Tavaly és tavalyelőtt játszották újra. Egy négyszáz fős stáb dolgozott, tánckar, énekkar, zenekarból volt rock és szimfonikus is. Itt az egészet én raktam össze. Kaptam egy előadáscímet, egy idegen rendező nevét, a színpadrajzot és mindehhez szabad kezet. Óriási produkció volt, rengeteg fényváltással, nagy területen. Kilenc ember dolgozott egyidejűleg a technikusi kabinban. Volt egy személy csak arra, hogy a hangrendszert felügyelje. Egy laptopot lesett végig, követte az erősítők állapotát, hőmérsékletét. Profi munka folyt. Aztán még eszembe jut László Sándor rendezése, a Mester és Margarita. A színpadon egy forgó nézőtér volt, és minden szeglet, az erkély, a zsinórpadlás be lett játszva, tehát mindenhol volt jelenet. Hát ez eléggé próbára tett, volt néhány álmatlan éjszakám, de gyönyörű előadás született.  

* Kevés technikai szakember van a színházainkban, nincs fénymester, hangmester, vagy jönnek-mennek. Szerinted ezen hogyan lehetne változtatni?

— Összeteheti a két kezét az a színház, amelynek jelenleg állandó és stabil, erős világosító van a csapatában. Sajnos nem a színházigazgatók kezében látom a megoldást erre a gondra, hanem sokkal magasabb szinten. A színház világa gyorsan bevonz mindenkit, mert gyönyörű, változatos, családias a hangulat, más munkahelyen ilyen sehol sincs. De a boríték, melyet hó végén hazavisznek, nem elegendő családalapításra, a család eltartására. A munka viszont időigényes, nem nagyon lehet mellette másik állásban dolgozni. Úgyhogy ezen kellene változtatni. Szabadúszóként számomra a legnagyobb gond, hogy a színházak nem terveznek. A külföldi színházak hónapokra, évekre előre tudják, ki mit játszik. S így az ember tud tervezni. Ezt itt is meg lehetne csinálni, szervezés, egyeztetés kérdése az egész.

* Mi a következő projektumod, hol láthatjuk Majoros Robi fényeit legközelebb?

— Most a Kosztolányi Dezső Színházzal voltam Budapesten egy miniturnén, a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházban dolgozom egy rövid ideig, aztán március elején Kassára utazom, ahol László Sándor rendezi Az angyal álmát, vele dolgozom majd, s a hónap végén a temerini amatőrökkel készítünk a Petőfi-emlékév kapcsán egy multimediális előadást. Ezek most a közeli jövő tervei.