Amíg a hivatalos Magyarország a maga által előidézett gondok megoldásával volt elfoglalva, a búvópatak-ország és búvópatak-nemzet tagjai a budai Várban emlékeztek és ünnepeltek.
A Magyar Kultúra Alapítvány patinás székházában az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire és gerincegyenesítő szép pillanataira emlékeztek a világ minden tájékáról összesereglett nagyszerű magyar emberek, s azt ünnepelték, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó rendezvényén együtt lehetnek, örülhetnek egymásnak, egymás és a maguk nagyon is megérdemelt kitüntetésének. A Bethlen Gábor-díjnak, a Márton Áron-emlékéremnek - Szervátiusz Tibor csodálatos alkotásának -, a Tamási Áron-díjnak, a Teleki Pál-érdeméremnek.
Mert igazán különlegesek ezek a díjak: a hivatalosságok és félhivatalosságok által adományozottak többségével ellentétben nem a zsebet meg a bendőt duzzasztják, hanem a kebelt, s a lelket tanítják szárnyalni. És amíg az ünneplőbe öltözött egybesereglettek a Délvidékről érkezett kislány előadásában a Bartók által Horgoson gyűjtött balladaéneket hallgatták, és az erdélyi költő veretes versét a helytállásról Szabó András totokszorító tolmácsolásában, bizony, hogy szárnyaltak ezek a lelkek. Egymás felé, aztán már együtt a dicső múltba, az együvé tartozásba: szép Erdélyországba, át a Felvidékre, a Délvidék meg Kárpátalja ismerős tájaira, mindenhova, ahol csak magyarok élnek. Ahol még állnak a strázsán.
S amennyire különlegesek a díjak, legalább annyira figyelemre méltók az őket átvevő emberek. A Bethlen Gábor-díjat a Háromszék szerkesztősége nevében a főszerkesztő, Farkas Árpád köszöni meg - az egyik legnagyobb kortárs magyar költő. De díjat vesz át Erdély több kiemelkedő személyisége: Tőkés István kolozsvári református teológus, Ferenczes István költő, a Székelyföld főszerkesztője, Sylvester Lajos jeles író, szerkesztő...; aztán meg Csapó Endre, az ausztráliai, id. Klement Kornél, a németországi magyarság szellemi vezetője...
S az elnöki asztalnál sem akárkik ülnek: Illés Mária és Németh Ágnes, nagy íróink leányai, a rangos kuratórium tagjai, Bíró Zoltán, a Magyar Demokrata Fórum alapítója és első elnöke, Bakos István, a Világszövetség egykori főtitkára, a kuratórium örökmozgó elnöke, Csoóri Sándor pedig Erdélyből üzeni: lélekben itt van velünk, közöttünk...
A közönség soraiban pedig ott ül Fekete Gyula bátyánk, ott Sebestyén Márta, no meg Hódmezővásárhely rangos küldöttsége: ha már szeretett városuk tiszteletbeli polgárai ilyen magas kitüntetést kaptak, nekik bizony itt a helyük... S látom a Délvidékről elszármazott jeles barátokat, harcostársakat...
És mégsem sorakoznak a tévékamerák - ahogy a hivatalosságok és félhivatalosságok által osztogatott pénzdíjas hűségjutalmak esetében ez szinte kötelező -, a nemzet kiválóságait nem rohamozzák meg a kollégák. A Szentháromság téri rangos emlék- és díjátadó ünnepség nem kerül a magyarországi lapok címoldalaira, a tévéhíradók élére. Pedig a Márton Áron-emlékéremmel kitüntetett Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséget méltató szép szöveg egyik mondata mást sejtet: ,,A VMMSZ a hazai, magyarországi művelődési, kulturális szervezetekkel is széles körű együttműködést alakított ki, eleinte talán még többen figyeltek rájuk itthon, mint otthon, a Vajdaság hivatalos fórumain.' Nem: igazán itthon sem, otthon sem. A mi egyetlen napilapunk címoldalára sem kerül fel a jeles esemény - mint ahogy sokkal jelentéktelenebb ,,pénzdíjasok' sorra felkerültek! -, a tévéhíradók élén sem szorítanak neki helyet.
Üsse kő! Búvópatak-ország, búvópatak-nemzet magyarjai együtt lehettünk néhány órát a világ egyik legszebb pontján. Amely - történjék bármi - még mindig a miénk. Emlékeztünk ott, és csendesen ünnepeltünk. Erőt merítettünk egymás tekintetéből, a baráti-testvéri kézszorításokból.
Aztán iparkodtunk vissza: ki-ki a maga őrhelyére.