Magyarnak lenni

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Magyarnak lenni

Budapesten, a Kossuth téren, Rákóczi nagyságos fejedelem szobránál hallottam nemrégiben Sajó Sándor Magyarnak lenni című versét, melyhez a hangulat fokozásához kiváló háttérként szolgált az Országháza gyönyörű épülete és a szélben lengedező lyukas nemzeti lobogó. Ott a költeménynek csak két sorát si...

Budapesten, a Kossuth téren, Rákóczi nagyságos fejedelem szobránál hallottam nemrégiben Sajó Sándor Magyarnak lenni című versét, melyhez a hangulat fokozásához kiváló háttérként szolgált az Országháza gyönyörű épülete és a szélben lengedező lyukas nemzeti lobogó. Ott a költeménynek csak két sorát sikerült feljegyeznem, de azért van a világháló, legalábbis az én szemszögemből, hogy az ember utánanézzen azoknak a dolgoknak, amelyek felkeltették a figyelmét. A részletes életrajzból nemcsak azt tudtam meg, hogy Sajó Sándor 1868-ban született Ipolyságon, hanem azt is, hogy gimnáziumi helyettes tanár volt a bácskai Újverbászon, valamint Verbász és vidéke címmel lapalapítással is foglalkozott. Lehet, hogy ezzel sokaknak nem mondok semmi újat, hogy ezeket az adatokat nekem is illett volna ismernem? Valószínűleg. De ha most néhányan a számítógépükhöz ülnek, kinyitnak egy keresőoldalt, a megfelelő helyre beírják Sajó Sándor nevét, majd újra (esetleg először) elolvassák a Magyarnak lenni című versét, akkor elértem a célomat. Mert hosszas töprengés után sem tudnék mást idézni belőle, mint azt a két sort, amelyet a koszorúzási ünnepségen, hallomás után, sietősen papírra vetettem:
,,S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!”
Ja, és szidhatnak is nyugodtan, ha nem tetszett, esetleg legyinthetnek egyet csodálkozóan vagy rosszallóan, hogy na, már ez is kezdi a magyarkodást. Ki-ki a vérmérsékletéhez és gondolkodásmódjához illően. Csakhogy én mostanában - és ez nem magyarázkodás vagy mentegetőzés - azokon a vidékeken jártam, olyan eseményeken vettem részt, ahol nagyon elkelt volna ez a vers. Bátorításnak, lélekmelengetőnek, összekacsintásnak a közös sorsunk felett. Mert sokan érzik azt, főleg a Bánságban, hogy megfeledkeztek róluk. Hogy nem annyira fontosak, mint mások. Én ugyan nem a szórványban élek, és vallom is, hogy nekünk, itt a Tisza mentén, sokkal könnyebb, de átérzem a végek keserűségét. Ha megengedik, és nem veszik zokon. Mást úgysem tudok tenni, nincs hozzá hatalmam. És ezt is félve írtam le, mert egyesek bizonyára üres szólamnak tartják.
Ha rajtam múlna, én már megszólaltattam volna újra a szécsányi rádió magyar műsorát. De ez csak egy példa a sok közül. Vagy március idusa. Bocsássanak meg, hogy egy hónap után is visszatérek ezekre a történésekre, de bennem még mindig sajog a döbbenet és a csalódottság tüskéje, hogy olyan kevesen voltunk Magyarittabén, Kossuth Lajos átlőtt szívű szobránál. Ezt a jelzőt azért alkalmazom, mert egyik ismerősöm a helyszínen megjegyezte, másodszor is átlőtték Kossuth atyánk szívét. Vagy ki tudja, hanyadszor - teszem hozzá én. És hányszor még? Pedig a helybeliek meleg vendégszeretettel várták, és számítottak azokra, akik nem jöttek el. Azt inkább nem is firtatom, miért kellett ennek így lennie, mi zajlott a háttérben.
Más helyszín, de ugyanehhez a szent dátumhoz kötődően. Hosszú hetek után is előttem van a félig üres színházterem képe, amely a szülőfalumban fogadott az ünnepi műsor kezdetén. Hogy a polgármester, aki ugyan más nemzethez, de a Demokrata Párthoz tartozik, meg sem jelent. Utólag hallottam, talán meg sem hívták. Ami viszont a szervezőket minősíti. A foghíjas sorok pedig a távolmaradókat. Ezt nem lehet hallgatólagosan a magyar párton belüli viszállyal indokolni, sem hangosan azzal, hogy nem tudtak a rendezvényről. Mert minduntalan erre hivatkoznak. Miközben érzem, többen azért ültek inkább otthon, sőt, tüntettek a hiányzásukkal, mert sejtették, mások viszont ott lesznek. Csakhogy ez nem pártügy. Ha nekünk sem fontos a saját nemzeti ünnepünk, ha még ezt az alkalmat is - az idézett verssorok után szabadon - egymás vádolására és marcangolására használjuk fel, akkor hogyan várjuk el, hogy mások tiszteletben tartsák. Mindezek tudatában talán azon sem kellene csodálkoznom, hogy az egyik bánsági magyar művelődési egyesületünk elnöke a községi radikális hatalmat dicséri, mert - másokkal ellentétben - azok legalább tudomást vesznek róluk, segítik a munkájukat. Igaz, hogy ezt csak kirakatnak szánják, de azok, akiket illet, elgondolkozhatnának, hogyan jutottunk el eddig. Nagyon úgy tűnik, hogy egy bizonyos ,,magyar csúcson” egyes részekről szépen, csendben lemondtak. És emberekről is. Ha nincs igazam, cáfoljanak meg. De ne szavakkal, hanem a gyakorlatban, a mindennapi életben.
Az UNESCO javaslata alapján 1984 óta április 18-a a nemzetközi műemléki nap, amikor veszélyeztetett műemlékeinkre, kortörténtei különlegességeinkre, tradícióink ápolására kellene felhívni a figyelmet. Elvárható-e azonban tőlünk, hogy a műemlékeinkre vigyázzunk, amikor egymásra sem tudunk?
Címkék: Magyarnak lenni
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Magyarnak lenni
Riport
  • ÜRMÖS Attila
  • 2013.12.24.
  • LXVIII. évfolyam 52. szám
Magyarnak lenni
Körkép
  • Đorđe DRAGOJLOVIĆ
  • 2012.08.15.
  • LXVII. évfolyam 33. szám
Facebook

Támogatóink