„Szárazföldi” gyerek vagyok, hiszen Temerinben születtem, a Tiszával 1959-ben kerültem kapcsolatba, amikor idekerültem. Másodéves középiskolás voltam, a cserépgyár ösztöndíjasa, s számomra a Tisza egy attrakció volt, valami gyönyörű dolog, megszerettem.

A szerző felvételei a megnyitóról

— Akkor még nem volt fölépítve a törökbecsei gát, a zsiliprendszer, nyáron a folyó vízállása annyira lecsökkent, hogy körülbelül 15-20 méter úszással át lehetett jutni a túlpartra — emlékezik vissza Karcsi bácsi, és elárulja, nem tud úszni, ám vannak csónakos kollégái, akikkel időnként csónakáznak egyet, és ő ilyenkor mindig gyönyörködik a folyóban. — A tiszavirágzásról is nagyon sok képem van, melyeknek egy részét korábban tematikus tárlaton mutattam be. A kiállítás anyagában szereplő légi felvételekkel, melyekből néhányat magam készítettem helikopterből, meg szeretném mutatni mindenkinek, hogy a tavaszi és a nyári időszak után, amikor a folyó visszahúzódik a medrébe, milyen nyugodt és szép, ahogyan Petőfi Sándor is megfogalmazta a Tiszáról szóló versében, melyet a világ legszebb környezetvédelmi versének tartok. A Tisza menti gátépítő kubikusokról szóló kiállításom megnyitójára ezt a verset kértem.
 

„Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
 

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
-------------------------------

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.”

A Tiszán lenni számomra mindig nagy élmény — folytatja. — Igaz, most már egészségügyi okok miatt nem járok le oly gyakran, és sokszor már nem gyalog, hanem autóval teszem meg az utat — a kor is közbeszól, hiszen december 5-én leszek nyolcvanéves, ha a sors is úgy akarja —, ám egykoron megboldogult feleségemmel mindennap lementünk. Volt, hogy kétszer, reggel és este is, de leginkább a késő délutáni órákban. Végigsétáltuk a töltést, mozogtunk, elfáradtunk, jót beszélgettünk emberekkel, gyönyörködtünk a természetben. Rengeteg fotót készítettem a Tiszáról, nem csak az áradások — pontosabban a magasabb vízállások — alkalmával. Árvizekről ugyanis nem beszélhetünk, hiszen a két töltést nem öntötte el a folyóvíz. Ezekből válogattam össze a legemlékezetesebbeket, kiegészítve a múlt század első felében készült, helyiektől kapott felvételekkel. Emlékszem, amikor az emberek látták, hogy fényképezem a magas vízállást, mindig azt kérdezték, s egymás között is arról beszéltek, vajon a töltés kibírja-e a nyomást. Ezek, a folyó menti emberek félelméről szóló pillanatok bevésődnek az emlékezetbe. Kényszerből kezdtem fotózni, aztán szerelem lett belőle. 2001-ben infarktust kaptam, utána nem volt szabad fizikai munkával foglalkoznom, és a családom ajánlotta, kezdjek fényképezni. Megvettem az első gépemet, és azóta minden eseményen, történésen ott vagyok. Idős korom ellenére most is igyekszem mindenhol ott lenni, mert otthon, a négy fal között egyedül nagyon nehéz. Nézem a tévét, van rengeteg könyvem, elolvasom a napi sajtót, ám ez nem tud igazán lekötni. Így legalább emberek között vagyok, és magát az eseményt is megörökítem. 700-800 000 fotót készítettem Magyarkanizsán, ezeket rendszerezve, külön gyűjteményekben tárolom. Ha végigsétálok az utcán, nagyon sokan megállítanak, mindig tisztelettel viszonyulnak hozzám, hiszen sok magyarkanizsai mintegy a fényképezőgépem előtt nőtt fel — meséli.

Puskás Károly fotói a magyarkanizsai tiszai árvizekről a kiállítás anyagából

A kiállítás három fő egységbe foglalja a magyarkanizsai áradásokról, árvizekről készült fényképeket. Az első csoportban légi felvételeket láthatunk a Tiszáról, a második 1932 és 2000 közötti régi képeket tartalmaz — így például 1932-ből, 1942-ből, 1970-ből és 1981-ből, melyeket kérésére a lakosságtól kapott Karcsi bácsi —, a harmadik pedig a 2006. évi nagy áradást örökíti meg, a folyó ugyanis abban az évben addig nem látott áradással pusztított, fenyegetve a körülötte élőket. A Tisza, meghaladva az 1970. évi katasztrofális árvíz +907 cm-es vízszintjét, +926 cm-en tetőzött. A rendkívüli árvízvédelmi intézkedések harmincöt napon át voltak érvényben, az önkéntesek 22 000 homokzsákot töltöttek meg és építettek be a gátakba, Magyarország segítségnyújtásának köszönhetően pedig két mobil átemelő szivattyú érkezett adományként Magyarkanizsa községbe.

— Mindegyik fotóhoz pontos dátum tartozik, így az egész összeállítás kordokumentum is. Azoknak szól, akik még emlékeznek ezekre az eseményekre, de az utókornak is, tapasztalásként — fogalmazott a megnyitón Nadrljanski Tornai Erika, a Művészetek Háza vezetője.

Bosznai Sára, a Tisza Néptáncegyüttes tagja vajdasági Tisza menti népdalokkal ajándékozta meg a közönséget. A kiállításon — melynek létrejöttét Magyarkanizsa Önkormányzata és a Masterplast Yu Kft. támogatta — Pásztor István, a tartományi parlament és a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Ótott Róbert tartományi mezőgazdasági titkárhelyettes is tiszteletét tette, valamint Magyarkanizsa krónikásának számos ismerőse, barátja.