S mesélt is. Egy mesét. Egy igazán hosszút. Tátott szájjal hallgatták a kisgyermekek, pajkos mosollyal élvezték a szülők, hiszen bevalljuk, vagy sem, valószínűleg minden korosztály szereti, ha mesélnek neki.

Igazán sajnálom, hogy nem rádióinterjút készítettem vele, hogy önök is hallják azokat az ízes, palócosan kiejtett szavakat, amelyek hiába vannak „kiejtve”, nem puffannak a földön, éppen ellenkezőleg: vidáman pattognak és gurulnak tova a Népkör parkettáján. Önök tehát most nem tehetnek mást, mint hogy hozzáképzelik ehhez az íráshoz a palóc nyelvjárást.

* 1985-ben kezdtél el gyűjteni, én akkor születtem. Van-e még olyan felfedezetlen terület, dallam, tánc, zene a magyar népi kultúrában, amelyet most még gyorsan fel kellene gyűjteni?

— A folklór pusztulásának, kiveszésének a folyamata egy olyan matematikai görbéhez hasonlítható, amely a nulla felé halad, de soha nem fogja azt elérni. Mindig lesz mit gyűjteni, mindig vannak újabb és újabb értékek. Valamicskét fejlődik is, de már messze nem abban az ütemben, ahogyan száz évvel ezelőtt. Amíg látunk magunk körül olyan embereket, akiknél a közösségi kultúra fennmaradása révén a hagyományok még egy élő szövetként működnek, addig kötelességünk ezt dokumentálni. Nemcsak azért, mert valamit meg szeretnénk menteni a feledéstől, hanem azért is, mert ezek a folyamatok érdekesek, izgalmasak, és segítségükkel talán közelebb kerülünk annak megértéséhez, hogy miért is jöttünk erre a földre.

A szerző felvételei

* Az sem minden gyűjtőre jellemző, hogy más népek zenéje, kultúrája iránt is érdeklődik, te viszont igen. 

— Én térképésznek tanultam, s engem a terület feltérképezése érdekelt. Mindig egy-egy területé. S ha azt látom, hogy egymás mellett élnek különböző nyelvű, származású, kultúrájú vagy etnikai tudatú népek, akkor én azt a területet mindezekkel a népekkel együtt szeretném látni, mert érdekel, hogyan egészítik ki egymást, hogyan hatottak egymásra a különböző kultúrák, nyelvek, népek. Így természetes, hogy a távolabbi rokon kultúrájú, fajú népek is érdekelnek, hiszen ennek van egy olyan izgalmas őstörténeti vonatkozása, amely nekünk, magyaroknak azért is lehet fontosabb, mert egy egyedülálló nyelvet beszélünk a világon. Ha körülnézünk, a környező népek, akár a germán, akár a szláv, akár az újlatin nyelveket beszélők rokonsága igen kiterjedt. A szerbek mindig kapaszkodhatnak az oroszokba, az osztrákok az angolokba, dánokba, svédekbe, de mi kibe kapaszkodjunk? Nekünk is nagyon fontos felmutatni egy közösséget, mely irányába kötnek bennünket különféle kulturális jellemzők vagy egyéb ismérvek, mert sok esetben látjuk, hogy milyen sistergő nacionalizmussal viszonyulnak a magyarokhoz, s ebben a helyzetünkben egy természetes igény, hogy szövetségeseket, azaz olyan népeket keressünk, akik rokonszenvvel tekintenek ránk.

* Ugorjunk egy kicsit a mesék világába. Egy mesét mondtál el ma este, egy egész órásat. Volt egy olyan érzésem, mintha az összes szereplővel személyes baráti viszonyt ápolnál, illetve hogy a fejedben ott egy mese alapja, s te azt közben színezed. Ettől lenne jó egy mese? 

— A mese attól lesz jó, hogy elmesélik. 

* De nem mindegy, hogy ki és hogyan.

— Nem. A kultúrában az ahogyan fontosabb, mint az ami. Az ahogyan az maga a stílus. José Ortega y Gasset ezt úgy fogalmazza meg, amikor a művészetek dehumanizálásáról értekezik, hogy a stílus maga az ember. Azazhogy nagyon fontos a milyenségünk. A valamilyenségünk. A valamilyenségünk révén tudunk kiemelkedni az akármilyenség tengeréből. És ez a valamilyenség annak az emberi minőségnek a révén mutatkozik meg, amelynek segítségével valahogyan kifejezzük magunkat, s amely formában hangot adunk gondolatainknak, vagy kifejezésre juttatjuk érzéseinket. A stílus maga az ember. S ha ezt elveszítjük, mindent elveszítettünk. Nagy kérdés, hogy van-e még magyar nemzet abban az értelemben, ahogyan ezt a kifejezést, mondjuk, Kossuthék, Petőfiék használták. Szerintem már nincs. Akkor, százhetven esztendővel ezelőtt, ha valaki magyar anyanyelvű volt, még a kultúrája is félreismerhetetlenül magyar jegyeket viselt. Ma az utcán ugyanabba az egyenkonfekcióba felöltözött embereket látunk, akik ugyanazt az egyenételt eszik az egyenéttermekben, ugyanazt az egyenzenét hallgatják az egyencsatornákból, stb. Ha ez így folytatódik, akkor ezeknek a globalizált embereknek a magyar csak egy nyelv lesz. Semmi több. Én magyar vagyok, de nem elsősorban, mert vannak ennél a nagyon későn kialakult konstrukciónál — melyet ma nemzetnek nevezünk — fontosabb emberi értékek is. Ismerek olyan magyarokat, akikkel nem szeretek találkozni, s vannak olyan szlovák barátaim, akikért tűzbe tenném a kezem. Mert ami fontos, az a tisztesség, a becsület s a szeretet. Ezek talán lényegesebb értékek, mint az, hogy ki milyen nyelvi, kulturális konstrukcióba helyezi el magát. Mi meghatározó értékrendszernek tekintjük a kultúránkat, az ahogyanságunkat, a valamilyenségünket, s ebben rettenetesen fajsúlyos dolgok alakultak ki a nemzet fogalma körül, de ha a magyarságunk nem töltődik meg a valamilyenség tartalmaival, azaz helyette feloldódunk a globalizáció akármilyenségében, akkor egy idő után ez csak egy üres frázis lesz.

* Ma te meséltél nekünk, de neked ki szokott?

— Gyerekkoromban nagyapám, aztán tudatosan kezdtem odafigyelni ezekre az értékekre, s noha elsősorban zenét gyűjtöttem, ha kiderült, hogy egy faluban van egy jó mesemondó, úgy voltam vele, hogy azt már csak nem hagyjuk ott, azokat az értékeket is elhozzuk, rögzítjük, dokumentáljuk. Nagy mestereim voltak. Például Varga Sándor, akit a falu csak Mese Sándorként emlegetett Füleksávolyban. Az olyan ember volt, hogy ha valakivel találkozott, addig el nem eresztette, amíg egy mesét el nem mondott neki. Pál Pista bácsi meséiből könyvet írtam, aztán ott volt Bambor Margit, Tóth Mariska néni, s természetesen sok jó erdélyi mesemondóval is összefújt a szél Székelyföldön, a csángóknál, a Gyimesben.

* S ők sem sietnek sehova, gondolom.

— Nem szaladnak, az biztos. Ördöngősfüzesen Kisláposi András, Zsüke Bandi bácsi, Gergely András Türében. Ők ha csak azt mesélték el, hogyan hányták ki a ganajt a disznók alól, még azt is olyan magyarsággal mondták el, hogy csüngtem ajkukon szótlanul — hogy a klasszikus szavaival éljek. Én tőlük kaptam a magyar nyelvet. Sutyer Bözsi úgy mesélt, hogy gyönyör volt hallgatni.

* A mai gyerekek hogyan bírják ezeket a hosszú meséket, illetve egyáltalán az elmesélt történetet, mely nem egy képernyőről szólítja meg őket?

— Jól. De ne feledjük el, hogy a mese egy több tízezer év óta csiszolódó gyémánt. A mesemondás pedig a beszélt nyelv piramisának csúcsa. És olyan nyelvi fordulatok, eszközök alakultak ki a mesemondásban, amelyeket használva nem tudsz nem odafigyelni. Szoktam mondani nálunk a népmesetanfolyamon, hogy ha egy kémiatanár ezeket az eszközöket használja, a tananyag is jobban átmegy a kicsi gyerekek fejébe. Nemcsak a történetmondás keretei fontosak, hanem azok a stiláris eszközök is, amelyeket az anyanyelv használata közben veszünk igénybe: arcmimika, gesztikulálás, hanghordozás, beszéddinamika, ritmus, vagyis mindezek okos használata. Én egyszer mentem el az OTP-be a Hagyományok Háza képviseletében elmagyarázni, hogy miért kérünk támogatást, s úgy hozzánk vágtak 1 milliót, hogy észre sem vettük. Miért? Mert ezeket az eszközöket használtam.

* De könnyű annak meggyőzni valakit, akinek ilyen bajusza s ilyen vastag szemöldöke van.

— Ha nem volna, akkor is menne mindez, hidd el.

Énekel Pál Pista bácsi, furulyán kíséri Agócs Gergely és Juhász Zoltán (1995):

Agócs Gergely és Agócs Julianna fellépése a Pesti Vigadóban (2015):