Olvasóink bizonyára unják már az óbecsei polgármester-választásról szóló tudósításokat, közleményeket, elemzéseket, kommentárokat, pártnyilatkozatokat, magyar-magyar egymásnak eséseket, a könyökükön jönnek ki. Derűsebb dolgokról szeretnének olvasni, meg arról, hogy miből élünk, hogyan tudnánk végre kikecmeregni a béka feneke alól.
Engedjék meg nekem, hogy mindezek ellenére magam is elidőzzek néhány gondolat erejéig ennél a választásnál. Mert számtalan tanulsággal szolgál, rávilágít kisebbségi létünk minden nyomorúságára. Közösségi és emberi tartásunk minden hiányosságára, önsorsrontó képességünk felülmúlhatatlanságára. Arra, hogy mivé tett bennünket az elmúlt nyolc és fél évtized kíméletlensége. Élesebben és pontosabban rávilágít minderre, mint kisebbségi sorsunk bármely korábbi eseménye.
A tényeket ismerjük: a nemrég még magyar többségű Óbecsén a minapi polgármester-választáson hathatós magyar segédlettel a létünkre törő Szerb Radikális Párt és az életünket a miloševiæi diktatúrához hasonló módon megkeserítő Szerbiai Demokrata Párt jelöltje jutott a második fordulóba - egyikük lesz majd patinás kisvárosunk majdnem mindenható első embere. Magyarságunk, megmaradásunk, felemelkedésünk szempontjából: egyik kutya, a másik eb.
Most mindenki magyarázkodik, zajlik a ránk oly jellemző egymásra mutogatás. Az önsorsrontók próbálják megmagyarázni azt, amit nem lehet megmagyarázni. Főleg nem a választási eredmények ismeretében. Knézi Péter, a Vajdasági Magyar Szövetség jelölte 2417 szavazatot kapott, mindössze 154-gyel kevesebbet, mint a második, s 241-gyel kevesebbet, mint az első helyezett. Ugyanakkor a magyarság körében alaposan levitézlett dr. Páll Sándornak, a nagyszerb radikálisokkal összefeküdt VMDK elnökének csekélyke 584 szavazatott ,,sikerült' begyűjtenie, a harmatgyenge VMDP jelöltjének pedig 282-t - ők lettek e választás dicstelen vízhordói. Akármilyen silány is azonban ez a két ,,eredmény', ezekkel a magyar voksokkal a közösség messzemenően legnagyobb támogatást élvező jelöltje fölényesen első lett volna, s győzhetett volna a második fordulóban.
Nem naiv politikusok a két magyar pártocska, a VMDK és a VMDP vezetői, nem tegnap kezdtek el ,,érdeket védeni', pontosan tudták, hogy nagyjából ilyen lesz a végeredmény. Hogy hány kilósak ők és hány kilós a VMSZ. Ha valóban úgy volna, ahogy hosszú évek óta megállíthatatlanul szajkózzák: ők bizony minden porcikájukkal a vajdasági magyarságért reszketnek - a VMDK-sok ennek érdekében szűrték össze a levet még a nagyszerb radikálisokkal is! -, akkor egyszerűen csak azt kellett volna tenniük, hogy megtámogatják az egyedüli esélyes magyar jelöltet. Még ha viszolyognak is attól a párttól, amely őt jelölte. Csak hát nincsen így. Mert számukra mindennél fontosabb az egyéni meg a pártérdek, s ezért egy pillanatig sem tétováztak feláldozni az óbecsei magyarságot. Páll Sándorék mindezért megkapják (már eddig is megkapták) busás jutalmukat a Hágában csücsülő Šešelj vajda követőitől, Ágoston Andrásék meg ki tudja, kitől.
S akkor még nem is szóltunk egy Reperger Sándor nevű egyénről, aki a körözött Bogoljub Kariæ-féle Szerbia Ereje Mozgalom polgármesterjelöltjeként 908 szavazatot zsebelt be a (többnyire) magyar választópolgároktól - többet, mint a két magyar pártocska jelöltje együttvéve! Reperger máris sietett kijelenteni, hogy pártja és jómaga is a második menetben természetesen a nagyszerb radikális jelöltet támogatja. Minden bizonnyal az óbecsei és a délvidéki magyarok érdekében.
S akkor még nem is szóltunk arról a másfél ezernél jóval több óbecsei magyarról, aki ilyen vagy olyan meggondolásból ezekre a magyarságunk magmaradási esélyeit vastagon rontó pártokra vagy jelöltjeire szavaztak. Ne is kérdezzük, hogy előre megfontolt szándékkal-e vagy mert megtévesztették őket. Ott, ahol egy közvélemény-kutatás alkalmával arra a kérdésre, hogy ,,ki nemzeti történelmünk legkiemelkedőbb személyisége?', a legtöbb válaszadó Tito elvtárs nevét jelöli meg, már semmin sem kell csodálkoznunk. Ott minden megtörténhet.
Magyar magyarnak farkasa?, kértük ki e heti körkérdésünkben olvasóink véleményét. Igen: magyar magyarnak farkasa. A mi üstünk mellé, amelyben mindannyian benne rotyogunk, nem kell őröket állítani. A kifelé, a fölfelé kapaszkodókat - a segítségért iparkodókat - visszarángatjuk mi magunk.