A szegedi kirándulócsoport tagjai megtekintették a magyar honvédek földi maradványait befogadó sírokat, a kis kápolnát és a hősi emlékművet, majd elénekelték nemzeti imánkat, a Himnuszt.

Ribcev Laz. Kicsiny falu neve Szlovéniában. Nyilván kevés honfitársunk ismeri, hiszen még az ott lakók, a szlovének számára sem mond sokat ez a helységnév. Az Alpok 1500-2000 méter magas hegyeinek koszorújában, a Bohinji-tó partján találjuk, sejtelmesen suttogó, nappal is sötét fenyőerdőkkel körülvéve. Itt kanyarog a Sava Bohinjka folyócska, amely mintegy 40 kilométerre délkeletre egyesül a Sava Dolinkával, és így ,,megalkotva" a Száva folyót -- 712 kilométer megtétele után -- Belgrádnál a Dunába ömlik. A falu igazán télen népesül be, mert a közelben lévő kiváló sípályák csábítják a sportolásra, kikapcsolódásra vágyókat. Ilyenkor azután nagy panzióra hasonlít a falu, mondják az ott lakók, hiszen a fejlett falusi turizmus immár lehetővé teszi több száz idegen vendégül látását is. Ilyenkor, ősszel azonban kellemes csend, nyugalom honol a festői környezetben.
Nem véletlenül mutattam be ilyen részletesen a kis szlovén falucskát. Tudniillik, amint az a későbbiekből kiderül, ,,magyar vonatkozása" is van... Az idén tavasszal a szegedi Tatradol Travel Utazási Iroda megbízásából idegenvezetőként első ízben jártam e vidéken. Ribcev Laztól alig néhány kilométerre az egyik hegyi úton feltűnt egy kovácsoltvas kapu, amely felett a Katonatemető felirat állt. Akkor voltam először ebben a sírkertben. Letaglózó, ugyanakkor felemelő érzés volt látni mindazt, ami elém, elénk tárult: alig egy labdarúgópálya nagyságú temető, rajta piciny kápolna, körülötte sírhalmok vaskereszttel, mindegyiken az elesett katona neve. Magyaroké is.
Összesen 282 honvéd neve. Rangjelzés nélkül. A történelmi hűség kedvéért el kell mondani, hogy ez a terület nincs messze az Isonzo (Soča) folyótól, amely a mai Szlovénia és Olaszország határán húzódik, 125 kilométer hosszú és az Adriai-tengerbe torkollik. Az I. világháború idején, az 1915--1917 közötti időszakban, hatalmas csatákat vívott itt az olasz és az osztrák--magyar hadsereg. Az olaszok 11 alkalommal próbálták bevenni a császári-királyi hadsereg állásait -- eredménytelenül. Mígnem az 1917 októberében érkezett támogató német csapatok segédletével a K. U. K. hadsereg a caporettói csatában döntő vereséget mért a taljánokra, és egészen a Piave folyón túlra szorította vissza őket. (A korabeli krónikák szerint az olaszok menekültek a közelharcoktól, hiszen ebben a ,,fogásnem”-ben a Monarchia kötelékében harcoló magyarok félelmetesek voltak, úgyhogy az ellenségre óriási pszichikai nyomás is nehezedett, amikor a K. U. K. ellen vezényelték őket...)
A fentiek ismeretében már érthető, hogy miként kerültek e kis szlovéniai katonatemetőbe a Monarchia hadseregében harcoló és ott hősi halált halt honvédek. A vas sírkereszteken egyébként kiválóan érzékelhető az ország etnikai összetétele is. Hiszen a Temesvárról, Lembergből, Prágából, Aradról, Ungvárról, Przemyslből, Szabadkáról, Szegedről, Marosvásárhelyről toborzott katonák között ott volt például a magyar Lukács József, de közvetlen szomszédja már ukrán, Lev Sarofjevnek hívták, néhány sírral odébb pedig a szerb Popov Aca (Alekszandar) nyugszik. Szlovén földben porladnak a csontjai nagyon sok olyan hősi halottnak, akit annak idején hiába vártak vissza szülei, testvérei, felesége, gyerekei, vagy a szerelmük beteljesülését remélő mátka. Argyelán István, Ügyes Vazul, Fischer Richárd, Komjáti Ferencz, Teodor István, Farkas József, Komjáti István, Simek József, Osztránszky József, Dittrich Ottó, Kiss Richárd, Simon János, Mihálkó József, Lakatos Béla, Antal József, Dragula József, Berzun Péter, Ticza Lajos, Bakó István, Tóth Kálmán, Majoros Zsigmond, Farkas Lajos, Lugos János, Balogh Béla, Fergelyev Gergely, Magyar Sándor és mások nyugszanak ebben a festői környezetben: alig ötszáz méterre a 78 méter magas Savica vízeséstől, néhány kilométerre a 2864 méter magas Triglavtól, az Alpok szlovéniai csúcsától.
Egykoron a még ,,egészben lévő" Jugoszlávia legmagasabb pontjától.
Néhány héttel ezelőtt egy másik csoporttal jártam ezen a helyen. Ismét meglátogattuk a temetőt. S amit a múltkor is, most is meghatódva konstatáltam: milyen hatalmas az emberekben a kegyeleti érzés, a nemzeti önazonosság-tudatnak a kifejezésre juttatása! Első látogatásunk alkalmával a székely himnuszt, most pedig nemzeti imánkat, a Himnuszt énekeltük el a sírok között, a kicsiny kápolna előtt. Vitte a szél a magyar ének hangjait a sűrű, haragoszöld szlovén fenyvesek között, s nem volt olyan, akinek ne párásodott volna be a szeme e spontán főhajtás közepette.
Ribcev Laz. Magyar honvédek nyugvóhelye. Ha arra járunk, vigyünk magunkkal egy szál virágot vagy egy kis nemzetiszínű szalagot. Kössük a fejfákra, és emlékezzünk. Mert ugyebár az a kis szlovéniai hegyi temető nemzetünk történelmének bár tragikus vonatkozású, de szerves része. S fogadjuk meg azt a szlovén nyelvű ajánlást, amelyet a kápolna homlokzatán olvashatunk: ,,Utódok! Tartsatok össze, hiszen ezért ontottunk mi annyi vért!"