Végtelenségnek tűnő alkotói megszorultságomból végül Müller Péter alábbi gondolatai segítettek ki: „Viharban csak az a fa marad állva, amelynek mélyek és erősek a gyökerei. De vigyázz! Az ember gyökerei nem a földben vannak, hanem fönt, az égben. A jövőjében… Ha szeretsz valakit, akiért érdemes élni: az a gyökered… Ha van miért élned, túléled a bajokat. Ha van kiért élned, túléled a nehézségeidet. A remény a legerősebb gyökér.”

A találkozó ötletét, sok-sok hónappal korábban, Szilágyi Sára néni vetette fel. Ő 1941. január 9-én született. Barátnője Rácz, leánykori nevén Szilágyi Zsuzsanna nálánál egy kicsit hamarébb. 1940. február 18-án. A riporthelyszínt, az idősebb hölgy egészségi állapotából adódóan, ez utóbbi hajlékában véglegesítettük. Előtte azonban egy közös, derűt sugárzó fénykép készült róluk. A családi ház előszobájának/konyhájának asztalán ízlésesen elhelyezett virágcsokrok társaságában. Lévén a virág mindig is fontos volt számukra. Sára néniék udvarában egykoron hatalmas nagy kert is volt, telis-tele gyöngyvirággal meg ibolyával. Így aztán amikor csak tehette, szakasztott belőlük egyet-egyet, és ruhájára tűzte. Mint mondja, nem is volt számára ennél szebb bross. Elnézést, számukra! Mert a virágokból a legkedvesebb barátnőnek is jutott. Szép új cipő, szép új kosztüm, ifjúság és boldogság. Húsvét és pünkösd táján pedig még inkább. Az akkori kikeletek legszentebb idejében. Midőn a leányszív is hevesebben dobbant egy-egy számára oly kimondhatatlanul kedves dallam hallatán. Leginkább az estvéli harangszó kondulása utáni késői órák valamelyikében. „Ó, mondd, hogy szeretsz, ó, mondd, hogy el nem feledsz!” S hogy kinek illett megjelenni ilyenkor az ablakban kettőjük közül? Nos, ahhoz fülelniük is kellett a jányoknak. Nem sokat, de egy picinykét. Mert ha nem is tud(hat)ták ők teljes bizonyossággal, a házuk felé közeledő léptekből mégis kiérezték, köztük van-e, vagy sincs, akire várnak. A kételyt aztán a muzsikusok által bejátszott nóta oszlatta el, az éj sötétjét pedig a belső szobában meggyúló lámpa fénye. Üzenve ily módon az érkezőnek, gesztusát szívesen veszi/fogadja a címzett. Családját is beleértve. „Ha nem gyútottunk lámpát, akkor elmöntek.” 

Szilágyi Sára és Rácz (született Szilágyi) Zsuzsanna. Torontálvásárhely, 2022. február 27.

Sára néni kedvence a Gyöngyvirágos kiskertembe besütött a napsugár is kezdetű nóta volt. Zsuzsika nénié a Fekete szem éjszakája meg az Eresz alatt fecskefészek. Húsvéthétfőn a locsolkodókat várták, akik annak rendje-módja szerint kölnivel érkeztek, cserébe kaláccsal és festött tojással távoztak. Május 1-jén a legények az ő kapujukat is felvirágozták. Jó korán, a háznépe ébredése előtt, majd folytatták az ünneplést. Leginkább napszentületig, a falut járó tűzoltókocsi fedélzetén muzsikáló zenészekhez csatlakozva. Borozni és nótázni ugyan, ám duhajkodás helyett a fiatalságot megillető virtuskodást választva jobbára.

S most vessünk újból egy pillantást a fentebb lejegyzett születési dátumokra! Szép emlékű szüleim korosztálya ők, mármint Sára és Zsuzsika néni, akiknek még volt alkalmuk személyesen is megtapasztalni azt a fajta közösségi mentalitást, amelyről talán én magam sem hinném el, hogy egyáltalán létezett. Mondjuk, ha történetesen nem ide- és beleszületek. Ilyen — a beszélgetésünk során többször is visszatérő — motívum volt a gyerekkori bandázásuk is. Huszon-egynéhány nagyjából azonos korú gyerekkel, mégpedig egyazon fértályból. Ma jó, ha ennyien vannak az egész falunkban összesen.

Persze a számok legtöbbször csalókák, hiszen újabban odabent is lehet „szórakozni”, nem kell ezért minden áldott nap — főleg nyári kánikulában és/vagy téli zimankóban az utcán ollózni. Meg aztán eperfák sincsenek, a csorda visszatérését sem kell szemmel tartani, szánkózásra elegendő hóra pedig már szinte szökőévente sem futja a készletből. „S akkor, mikor egyött a kilenc óra, akkor az én édesapám így füttyentett, s a zapraja szétszalatt. Éjfélkor a naggya.” A megidézett gyermekkor történeteibe akarva-akaratlan a „felszabadulás” utáni időszak epizódusai is beosonnak. Magyarán: a partizánok és az oroszok ’44-es bejövetele. „Akkor begyöttek a zudvarunkba, mert nagyon sok széna vót. Akkor aztat vitték.” „A lányokat nem báncsák. Hát én, akkora vótam [mutatja], sírtam. Akkor kaptunk egy láda marmaládét, hogy ne sírjak.” A számtalan, látszólag önálló szálon futó élettörténetek első komolyabb csomópontját végül a közös csínytevések alkoták meg. Amelyek szerintük korántsem voltak azok. Legalábbis nem szándékosak, ami miatt bárkinek is oka lett volna neheztelni rájuk.

„[Szüleink] kint vótak a határba, ránk lött bízva a ház, a kiscsirke, a mindenféle. Hát, amit bírtunk, mögcsináltunk. Elsőbb ëgyik hejt készítettük el az ebédnekvalót, aztán a másik hejjen. Jó nagy konyhánk vót, de föl köll takarítani. Mit csináljak? Bedűtöttem egy vödör vizet, elmázoltam, oszt átmöntem. Csináltuk az ebédet. Majd mire csinálnánk minálunk, nem birunk bemenni a konyhába. Föl volt ázva a föld, oszt át köllött rakni. Három napig, hogy a konyhába bemönjünk. Na. […] Akkor [egy másik alkalommal] mögfogta anyukám a tyúkot, hogy majd koppassza. Átmönt az ű anyukájáhon beszélgetni. Kislányom, tüzeljél. Hát, jó, én tüzeltem, de úgy láttam, kint a vályúba pucójja a tyúkot, hát majd én segítök neki. Beletöttem a hideg vízbe a tyúkot, oszt elkezdtem tépni. Na, a két asszon mögijedt, hogy a disznó öszi a tyúkot. Szaladjanak, fogják meg! Az élő tyúk ott a vályúba, a hideg vízbe… így féretartom a fejem, oszt tépöm a tallat. Na, na így kezdtük. Na.” (Hangfelvétel — részlet)

„Szép gyerökkorunk vót.”

Ez utóbbi mondat ugyancsak vissza-visszatérő szentencia beszélgetésünk idején, és bizony, nem csak a tovasuhant esztendők utáni nosztalgiát fejezi ki. Sokkalta inkább azt az echte gyermekkori tisztaságot és rajongást, az örömmel és rácsodálkozásokkal napi szinten elegyedő bánatokat és apró csalódásokat siratja hangtalan, derűs szemű zokogással, amelyeket e mai, minden porcikájában felpörgetett és materializálódott világ csemetéinek lassacskán már megízlelnie sem marad lehetősége. Ami meg az állhatatosságot illeti… Zsuzsika néni két éven keresztül várt a leendő férjére, akinek abban az időben kereken annyi jutott a sorkatonai szolgálatból. Ez idő alatt persze nem állt meg a faluban az élet. Zajlott az tovább. Ellenben nélkülük. Abban a korszakban járunk, amikor a komoly udvarlók nélküli lányok csak édesanyjuk vagy gardedámjuk kíséretében mehettek a bálba, táncmulatságra. Így volt rendjén. Mint mondják, volt annak a régi világnak egy olyan habitusa, amelyet idővel könnyű lett elsöpörni, viszont helyébe… Előbb Sára néni ment férjhez, majd Zsuzsika néni, s noha e pillanattól fogva a Sors mindkettőjük számára más-más utat, életvitelt, örömet és gyászt, illetve (újrakezdési) lehetőséget kínált fel, a két hölgy barátságának szálai minden egyes nappal, minden egyes lélegzetvétellel erősödtek. Egészségben, betegségben, bőségben és ínségben. Jóban-rosszban egyaránt. „Irigység soha nem vót kösztünk.” „Szerettük egymást nagyon. Mëgëgyeztünk…” Varrogattak, kézimunkáztak, sőt, főzőtanfolyamra is jártak. Mindketten. Vasárnaponként pedig a templomba. Istentiszteletre.

Régi idők nyomdokain…

Zsuzsika néni a megboldogult férje mellett a piktorságot és a tapétázást is kitanulta. Mint mondja, ma már erre sem volna szükség. Itt vannak ugyanis azok a szép plasztika ajtó- és ablakszárnyak… Sára néni munkakönyvébe is csak hét év van beírva. A helyi Novi Dom vállalatból. A „fennmaradt” ötven esztendőben varrással és sütemények készítésével foglalkozott, alkalmasint pedig nagyobb rendezvényeken vállalt főzést. Amikor a debellácsi/torontálvásárhelyi lakodalmak másnap reggelig tartottak, nem mint… Külön büszkeséggel emelé ki: a Torontálvásárhely betelepítésének 200. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen is ő volt a fő megbízott étekkészítő. Több mint ezer személy részére.

Kettőjük közül immáron Sára néni lett a mobilisabb. Ő még biciklire pattan, pikkpakk megkapálja a virágoskertjét. Olykor varrogat is, bár látása mintha gyengülne egy kissé. Persze, azért nem feltétlenül szükséges minduntalan dolgoznia. Lehet, mondjuk, csigatésztát is bödörni, vagy összeülni a baráti körrel egy kis csevejre, néhány órácskányi kártyapartira. A pipacsos hímzéseket Zsuzsika néni is szereti. Meg alkotni ecsettel. A bejárati teraszuk falán látható tájképfestmények az ő keze munkáját is dicsérik. És még egy kuriózum: az udvarukból toronymagasra emelkedő örökzöldet saját kezűleg gondozta és nevelte. Egy kicsiny hajtásból, melynek „őse” apai nagyszüleim kertjében élt egykoron. Míg lehetett…

Apropó fák! Csendes tanítómestereink lehetnének. Ők is. Afelől, hogy átültetni, új földbe helyezni csupán csemetekorukban lehetséges őket. A többi mind meddő próbálkozás lenne. Mint mondják, szépkorúságuk hajnalán (Zsuzsika néni hetvenöt éves korában, Sára néni pedig nyolcvanévesen) mindketten tettek látogatást abban a messzi Németországban. Családlátogatóban. Majd hazajöttek. Mindketten. Saját otthonukba. Csendes kis hajlékukba. A régi lakcímükre. Mondván, ha majd eljön értük, akinek el kell jönnie, ne kelljen annyit bőcörögnie.