A nap már áldozóban, hűvös szél támad. Feltekint a hangok irányába. A vadlibák délre húznak, hidegebb idő jön. Az idén korán érkezik a tél — gondolja, miközben lassan felemeli a vödröt, mely mozdulattól fájdalmas grimasz jelenik meg arcán. Régebben ez is könnyebb volt, hát persze, az operáció! Miközben az akol felé lépdel, arra gondol, hogy haza kellene hozni azt a kis szalmát, mielőtt rosszabbra fordul az idő. A koca vidám röfögéssel fogadja a vödröt. — Egyél! — Figyeli, ahogy falja a moslékot. Hatalmas állat, talán két és fél mázsa is megvan. Legutóbb azonban mégis csak két malaccal dobta meg. Megfordul, és a traktorra vetődik a tekintete: — Még ez is! — Az egyik hátsó kerék lapos. — Nincs segítség, meg erő sem. Igen, régen ez is másképp volt.

A gyerekek, miután befejezték az iskolát, csak látogatóba jönnek. Az asszony pedig csak egy asszony, igaz, ő is dolgozik éppen eleget. Megáll a szénarakás mellett, mely szinte a feje fölé tornyosul. El kellene adni, de ki rakja fel a kocsira? Ő már aligha. Újabb vadlibaraj húz el a magasban, ez is délnek. Ha a gyerek itthon maradt volna, munka volna elég. De ilyen az élet. Valamikor ő is elhagyta a tanyát, városra ment tanulni — igaz, sok haszna nem lett belőle, no de ki tudhatta?!

Kezet mos. Meg kell nézni az ebédet, mely már vacsora lesz, mire megjön az asszony. A konyha tele van a bableves illatával. Finom csülökkel készül, igaz, ez most már egy kicsit nehéz az ő gyomrának, de hát így az igazi. Megkeveri, beleszagol, megkóstolja a csendesen fortyogó levet, hogy elég sós-e, majd fél takarásig visszahúzza a fazékra a fedőt. Közben dob a kályhára is egy-két darab szenet, már jó meleg van bent. Még csak a kutyusnak kell adni vacsorát, no meg becsukni a baromfit.

Szürkület ereszkedik odakint. A fiú messze van, külföldön keresi a boldogulást, csak ünnepkor tud jönni. A lány a közeli városban, ő sűrűbben. Az embert kikezdi az egész napos magány! Ismét kiballag az udvarra, ahol a puli csahol örömében, amikor kezében a vacsorával meglátja. Az aprójószág szinte már mind beült, csak még a kakas járkál nagy büszkén egy–két tyúkjával. Elindul feléjük, amikor autó fordul be az udvarba, de ez még nem az asszony. Fiatal hölgy ugrik ki a kocsiból. — Szia, Apu! Várjál, majd én! — Elmosolyodik örömében: — Az ÉN lányom.

Az asztalt az estebédhez már a lány teríti meg. Jóleső érzés figyelni, ahogy sürgölődik a konyhában. A teljes sötétséggel együtt megérkezik a háziasszony is. Fáradt, de elmosolyodik. Örülnek egymásnak. Néhány mondat az eltelt nap eseményeiről, majd a gőzölgő edény köré ülnek hárman! Így már sokkal könnyebb! Alig kezdenek falatozni, amikor örömteli csaholás hallik kintről. Akárki is az, a puli ismeri! Az asszony fölugrik az asztaltól, és az ajtóhoz szalad. Tudja, érzi! Ez Ő! S valóban, megérkezett a fiú is a távolból. A közelgő ünnepekre jött szabadságra.

A levesnek most sokkal jobb íze van. Hiszen négy tányérban csörren a kanál, amitől szertefoszlik a nyomasztó magány. Szíve körül bizsergő melegség. Így sokkal szebb az élet.