Csinos fiatalasszonyok szeme csillogott rám, kedves hangon szólítottak, meséltek anyuról és apuról, akik már nagyszülők, az én lelkemben meg ott a bevésődött gyermeki kép egy lányról meg egy fiúról.
A megnyitó helyszíne, a Népkert ismerős terep számomra, öreg fákat fedeztem föl, a zömük megvan még, egyik-másik hiányzik csak, levelek alakulnak át pompás őszi palásttá.
— Égig érő fák! — suttogja mellettem Bordás Győző.
— Olyan magasak, hogy a tetejükből a csillagokat foghatod marokra.
— Ne túlozz, pajtás!
— Megmásztam őket mind.
Koszorúzások, beszédek, alig figyeltem, csavargattam csak a fejem, talán a varjúfészket kerestem, amelyben gyerkőcként meglestem a tojásokat, meglátogattam a fiókákat, s egyszer rám is károgott a feketeruhás mama — akkor ijedtemben majdnem kicsúszott kezemből az ág.
Este beszélgetések, vacsora, Maurer Oszkár királyi kövidinkája!
Öreg cimborák szorongtunk egy asztal körül, fennkölt irodalmi dolgok helyett unokákról mesélgettünk, dagadt dicsekvő mellünk. Furcsa be-beszólásaink néha megérintették az egyetemi éveket, néhány kacagtató élmény is előkerült valamely titkos batyuból.
Átellenben fiatalok ültek, reinkarnációja délvidéki irodalmunknak. Szeretettel olvasom megjelenő munkáikat, és tiszta szívvel irigylem és csodálom lehetőségüket, hogy irodalmi folyóiratunk, a Híd köré gyülekezhetnek. Tanárnőjük, aki egyben főszerkesztő is, szinte naponta ad új meg újfent új feladatokat nekik, írnak, szerkesztenek, kutatnak — néhány év alatt az egyik legkomolyabb művelődési műhely keletkezett a Forumban. Komoly munkák szerzői vidáman fecsegő lányok, fénylő szemű fiúk, lezseren élvezték a Tisza-part éjszakáját.
Másnap, szeptember 6-án, pénteken délelőtt az oromhegyesi általános iskola vendége vagyok, szembeültetnek a fölső tagozattal. Verseket olvasok, néhányat csak, aztán kérdések fogalmazódnak meg hallgatóságom részéről: hogyan születik a vers, hogy lesz íróvá az ember, van-e olyan munkám, amelyet megsemmisítettem, olvas-e az író? Csupa komoly kérdés, válaszolgatok őszintén, de kibukik belőlem néha a magyartanár, aztán rámutatok a nyelvtan, a stilisztika és a szövegalkotás ismeretére. Néhányan hangosan kifejtik nemtetszésüket, unalmas a nyelvtan óra, hallom. Elhiszem, válaszolom, csak ott a bibi, hogy a hangok zeneisége alapvető a versnél, de a prózai szövegnél is vigyáz az alkotó a szavak hangrendiségére.
Gyorsan csöndesebb vizekre eveztem, fölengedett a hangulat, melyik lányhoz írtam szerelmes verset diákkoromban, szólt a kérdés, a nagyon fogas, mert néhány kicsi lány halvány arcocskája derengett valami távoli ködökből elő. Mi lett velük? Alighanem nagymamák valahányan. Kicsi lánykák fölnevettek, ezüsthalacskák úsztak gyöngypatakban.
Délután félhomályos kávézóban könyvkiadók bemutatkozására került sor. Kiadók és alkotók rakták elénk friss termésüket. Két könyv igazán megfogott. Az egyik Hózsa Éva: Mesterségem irodalomtanár című kötete, a másik Danyi Magdolna összegyűjtött versei. Éva dedikációjában osztálytársának nevezett, s ez bizony jólesett nekem, igaza is volt, mert a nyolcvanas évek végén együtt jártunk a Magyar Tanszék harmadik fokozatára. Könyve izgalmas témák tárháza, aki szereti az oktatást, elméletet-gyakorlatot, az elmerülhet e kötet szövegeiben. Tanügyi tanácsos koromban volt alkalmam meglátogatni Hózsa tanárnő néhány középiskolai óráját, élményszámba menő előadások voltak!
Danyi Magdival sokat beszélgettünk Palicson a Vér-tó partján. Ő is, mi is közel laktunk e tükröcskéhez, s nyárdélutánonként sétáink során szinte naponta találkoztunk.
Tavaly még jelen volt ő is Kanizsán, arcát vidámra igazította, mosolygása azonban kényszeredettnek tűnt, kérdeztem: mi baj? Bonyodalom, válaszolta. Nem is jöhetett már az idén, mert odafönt van már az égi írótáborban. Furcsa volt kézbe fogni a befejezett művet, hazafelé költeményeit olvastam a vonatban, s valahogy mást jelentettek hangjai, sorai, mint néhány évvel, évtizeddel ezelőtt. Fiatal emberek mutatták be a kötetet, a szerkesztők, az életművével foglalkozók. Istenem, dünnyögtem magamban, ők nem tudóspalánták, hanem kész polgárai az Akadémiának.
Este vidám vallomások a „hol tartasz?” kérdésre. Vidám válaszok, de nem komolytalanok. És mindannyian részt vettünk e játékban. Játék? Négy napja, hogy elhagytam Kanizsát, s egyre komolyabban fogalmazódik meg a válaszom: Hazafelé Petőfibányáról Zentára. Bizony, pontosan és kegyetlenül így van, mert minden leírt sorom, szövegem a Tisza-tájat észleli, mardosó honvágyam gyógyítom írásaimmal.