Forradalmak és szabadságharcok, diadalok és vereségek, örömteli és gyászos történelmi sorsfordulók emlékét idézi a Ballangó Együttes legújabb, az 1956. évi forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján bemutatott műsora. Az emlékek így, egymás mellé sorakoztatva párhuzamokat kínálnak és kérdéseket vetnek fel.
Miért van - példának okáért -, hogy a 158 évvel ezelőtti március 15-ét a magyarok többsége sokkal inkább a magáénak érzi, mint az 50 év előtti október 23-át (pedig ez utóbbinak jószerével kortársai voltunk)? - Csak azért-e, mert az 1849-et követő Bach-korszak rövidebb ideig tartott, mint az 56 utáni Kádár-korszak? - Aligha. Sokkal inkább azért, mert 1848/49-et a magyarság nemzetként élte meg, 1956-ot pedig a Történelem ekéje által szétszántott, egymástól tudatosan távoltartott, hosszú évtizedek áltudományos történelemhamisításával félrevezetett, a proletár internacionalizmus mákonyával elbódított nemzetrészek nem érezték - nem érezhették! - a magukénak.
Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a Bach-korszak magyarságában a legsötétebb elnyomás éveiben is elevenen élt az ellenállás, hogy legnagyobb költőink nyelvén szólt A madár fiaihoz, és a Walesi bárdok egyike sem éltette Edward királyt... Ezzel szemben már 1957 tavaszán - alig száradt fel a pesti aszfalton az elesettek vére - számító haszonleső kvázi-értelmiségiek százai és az általuk félrevezetett lumpenproletárok százezrei éltették Kádár Jánost.
A Ballangó Együttes nem vállalkozott - nem is vállalkozhatott - arra, hogy átírja a történelmet; csupán emlékezni és emlékeztetni akart: forradalmak és szabadságharcok, diadalok és vereségek, nemzeti múltunk örömteli és gyászos eseményeinek emlékét idézni, Isten és a Magyarok Nagyasszonya felé fordulva, abban a reményben, hogy - mint a műsor záróénekében elhangzik - ,,...lesz még ünnep, lesz még feltámadás!”.