Búcsúlevelében arról szól, hogy Lynch feszengett, amikor a miértekről, a mögöttes jelentésekről vagy a szimbolizmusról faggatták egy-egy bemutatója után vagy valamelyik közönségtalálkozón. A Cooper ügynököt is játszó MacLachlan pedig ilyenkor igyekezett magához ragadni a szót, hogy kimentse őt a kínos helyzetekből. A humoros ebben az, hogy valóban el tudjuk képzelni ezt a jelenetet, ahogyan azt is, mire gondolhatott ilyenkor Lynch. Mert alkotásait ugyan lehet, de nem érdemes darabjaira szedni és fene didaktikusan megmagyarázni. A 2001-beli Mulholland Drive-ról például rekordmennyiségű elemző videó van fent a videómegosztón, melyeket szórakoztató megnézni, sőt akár nagy felfedezésekre is lelhetünk bennük. Vagy beérhetjük akár azzal is, hogy Lynch egész egyszerűen Hollywood sötét oldaláról mesél, mely hajlamos magával rántani és megfojtani a gyengéket. Van benne misztikum, függőség, álom vagy rémálom, esetleg véget nem érő, sikertelen útkeresés. Az üzenet így is átjön. Éppen ebben rejlik a rendező zsenialitása: érezni és nem feltétlenül érteni kell a filmjeit. Izgalmas volt látni, hogy mennyi kortársam kötődik Lynch munkásságához — amikor január 15-én hetvennyolc évesen elhunyt, a közösségi médiát ellepték a személyes hangvételű posztok, melyek általában a Twin Peakshez vagy általánosságban Lynch munkásságához kapcsolódtak. Legtöbben az ABC-n futó misztikus sorozatról ismerték őt, melyet Mark Frost íróval közösen készítettek, és mely teljesen felforgatta a televíziózást. Ma is élvezhető, ma is átélhető és ma is borzongató élmény megnézni. Jómagam valamikor a középiskolai éveim során kezdtem megismerni, mi mindent rendezett még a Twin Peaks megalkotója.

Képek forrása: imdb.com

Az 1977-ben készült fekete-fehér Radírfej elképesztő félelmet és szorongást keltett bennem — ez volt Lynch egyik első rémálma vagy inkább „bad tripje”, ahogyan egy ismeretlen néző jellemezte a későbbi Lost Highwayt, miután kijöttünk a moziból, én pedig csak fél füllel hallottam a vicces véleményt. Valami hasonló egyébként a legtöbb filmjéről elmondható. Amíg a legendás rendező, Stanley Kubrick egyik bevallottan kedvenc filmje, a Radírfej a rémálmokról, addig az 1980-beli Az elefántember a kitaszítottságról, a megbélyegzésről és a torz testről-lélekről szól. Ez utóbbi mozi rendezésére egyébként Mel Brooks kérte fel, a híres komédiás, producer, rendező és színész, aki odáig volt a Radírfejért.

Lynch filmjeinek többségében szürreális víziókkal teli keretbe foglalt, koherens, már-már hétköznapi történeteket láthatunk, melyek aztán a film egy pontján hajlamosak negatívra váltani, mintha átlépnénk a tükör másik oldalára. Esetleg kisebb mozaiksztorik jelennek meg olyan szereplőkkel, akiknek látszólag semmi közük az addigi karakterek körül zajló eseményekhez. Hasonló történik a már emlegetett, 2001-ben megjelent Mulholland Drive-ban, vagy például az 1997-beli, Útvesztőben (Lost Highway) című filmben. Esetleg megmarad a kisvárosi hangulat, melynek idilli felszíne alatt romlottság, perverzió, bűnök és sötétség bújik meg, mint például az 1986-beli Kék bársonyban, mely zavarba ejtő módon kezelte a tabukat és a szexualitást. Lynchnek persze kevésbé emlékezetes alkotásai is vannak, mint amilyen az 1984-ben készült Dűne vagy a 2006-ban megjelent kísérleti pszichológiai thriller, az Inland Empire. Ez utóbbi még a leghűségesebb Lynch-rajongóknak is feladta a leckét.

Kortársai és a filmes szakma zseniként emlékezik rá, ami Lynch esetében korántsem annak tudható be, hogy halála után automatikusan jár neki a tisztelet vagy az egyébként üres szólamok, kötelező körök. Az az igazság, hogy ma már nincsenek és nem is lesznek olyan hatású művészek, mint ő — írta róla valaki. Szerencsések vagyunk, hogy David Lynch korában lehettünk filmrajongók.