Az idő folyamán Ignác apó és András bácsi lesz belőlük, szilajságuk nem csappant, csak átalakult, át sem alakult, csak figyelte a felhők járását az égen, ahogyan az Ürmös-tanya felől megindul, a Prokes-tanyánál befordul a Zemkóék felé, egy kicsit megpihen a Bartusék  fölött, aztán, mielőtt visszafordulna, és elindulna a Sajtos-, Hevesi- és Kákonyi-tanyák felé, hosszan időz a rétbe fordult tanyaház tornáca fölött, ahol Ignác és a puli figyeli.

Lovasok voltak, úgy értve, hogy voltak lovaik, homokfutóik meg ami ahhoz kell, hogy mindez meg is maradjon. Meg lehessen tartani. És ehhez nem kevés kell. Arról sajnos nem volt szó, hogy gyarapítani is lehessen. De ez látszik a fényképen: elszántak és meglehetősen vad természetűek, de nem a meggazdagodás vágya hajtja őket, hanem az elképzelés.

Micsoda örökség!

Nem volt bennük gőg és dölyf. Talán ezzel magyarázható az irántuk érzett szeretet, mely száz évvel később is ott csücsül a poros utakon nyomot hagyó, el-elfogyó ismerősök ismerős utódainak lábnyomában és fejében.

(De parancsolni, azt tudtak! Hijnye — az anyjukat, de tudtak! Amíg el nem unták. Akkor unták el, amikor meglett a munka. Aratás, birkák, vásár, kocsma.)

Ha-ho-hah-hohó! Akkor te vagy! És apád az... Vég nélküli történetek sora szétmálló arcok felcsillanó szempárjában. Nem miattam, nem apám miatt, nem a képet energiájával szétfeszítő Ignác miatt, aki a dédapám. Nem csak. Hanem az élet miatt, melyhez kell az elszántság.

Úgy lettek itteni magyarok, hogy az 1885-ben Győr környékén született Tamás elindult a katolikus templom tornya irányába, és eljutott Ludasig. Máshol akkoriban még nem volt templom, sem könyv, melybe beírták volna. Így kerültek Ludasra, miközben Kisradanovácra.

Egyetlen percet sem időzött másutt, csak ott, ahol a rétbe forduló házat felépítette, a földek hosszú sorát megvette: Ignác, András, Etel és Franciska nevű gyermekei részére. 1936-ban halt meg, asszonya, a szüle akkor már tizennyolc éve őrizte a fiók alján Tisza István miniszterelnök  bekeretezett fényképét. A miheztartás és a béke fontosságának tudata miatt. És a komenisták ellen.

Győr mellől nem bírt gőgöt és dölyföt hozni magával, ezért nem is örökíthette át utódaiba, ami nagyon komoly élethátrány. 

A fényképen, amelynek a hátulján az áll, hogy 1918, a rajta látható két férfi pedig Ignác és András, testvérnénjeik, Franciska és Etel nincsenek a fényképen, utóbbi nem is maradt idehaza, Pesten lett szülésznő, Franci pedig rokkaművésznővé változott az évek folyamán, ebben lelte meg a tehetségét az aranyvégű cigaretták és a legdrágább kávéfajták pusztítása mellett, a lényeg azonban, hogy a fényképen csak a két fivér látható 1918-ban, éppen olyanok, amilyenek: vadak, indulatosak, elszántak, van elképzelésük arról, hogyan kell boldogulni.

A munka számukra nem probléma.

Lovak, tehenek, földek, birkák, házak, gyümölcsösök, búzatenger.

A munka, a kocsma, a pálinka.

Nem kérdéses, hogy a homokfutón a piros bőrülés legyen vasárnap, templomba indulás előtt.

1918.

Hol az a torok, amelyet át kell harapni? Hol az a föld, amelyet fel kell szántani? A birkákat kihajtani, a lovakat megkörmölni.

A fénykép hátulján, kacskaringós női kézírással a következő mondat olvasható még a dátum, 1918 után: Továbbra sincsen rád szükségem.

Úgy képzelem, Ignác elcipelte magával Andrást, hogy fényképezkedjenek le, elküldené (Ignác) a fényképet szívszerelmének, annak a makacs szegedi lánynak. Háború, demarkációs vonal, bajok. Makrancos, gazdag, szegedi lány. Markancos, gazdag, szabadkai legény.

Visszaküldte, így képzelem, a fényképet ezzel a mondattal: Továbbra sincsen rád szükségem.

Nem képzelem, csak játszom, hogy képzelem. Tudom. Amikor összeházasodtak, még sok mindenük volt. Amire a nagyapám meg az öccse is megszületett, 1924-re, alig valamijük. A gyönyörű, makrancos szegedi lány meglátogatta az angyalcsináló asszonyt, mert a semmire (ami csak ahhoz az elvetthez képest volt semmi, amúgy bizony valami volt) nem akart harmadikat szülni. Így lettek a nagyapámék félárvák, Ignác pedig teljesen vad.