Paul Thomas Anderson korábban számos zenei videót rendezett, nem beszélve az 1997-beli Boogie Nightsról, melynek párjaként tekinthetünk a Licorice Pizzára, leszámítva az élvhajhász, pornófilmes közeget. Eszeveszett hajsza a semmibe, menekülés a felelősségtől és a felnőtté válástól egy szerelmi keretbe gyömöszölve, abszurd jelenetekkel és kiváló dialógusokkal. Illetve meglepően jó első szerepes színészekkel: Alana Haimmal és Cooper Hoffmannal, utóbbi a néhai színészzseni, Philip Seymour Hoffman fia. No meg persze olyan mellékszereplőkkel, mint Sean Penn, Tom Waits vagy Bradley Cooper. Egyértelmű, hogy mindannyian élvezték ezt a végig improvizáltnak ható forgatókönyvet és a hangulatot, mely átjárja a Licorice Pizzát.

Alana Kane és Gary Valentine kvázi szerelmi és felnövéstörténete 1973-ban San Fernando Valley-ben. A fiú gyerekszínészként és statisztaként járja az országot az édesanyjával, mígnem otthon megismeri a nála idősebb Alanát. A lány persze nem veszi komolyan, és bár randizgatnak ugyan, mégsem látunk sok esélyt arra, hogy valaha is összejöjjenek. Gary viszont nem adja fel: ha párként nem is, de barátokként még működhet a dolog. Ha pedig így sem, nos, üzlettársakként már egészen biztosan. Gary először belevág a vízágybizniszbe, mely igen sikeres vállalkozóvá teszi. A megrendeléseket nem győzik teljesíteni, sőt még a valóságban is létező, túlmozgásosnak, arrogánsnak és közveszélyesnek bemutatott filmproducer, Jon Peters is rendel tőlük, akit Bradley Cooper formáz meg. Nem sokkal korábban viszont Sean Penn is feltűnik, egy önelégült színész szerepében, aki néhány koktél után legveszélyesebb jeleneteit szeretné újra eljátszani, vagyis átugrani a tűzön egy motor nyergében.

A nagynevű mellékszereplők jelenetei viszont érzésem szerint túlságosan bizarra sikerültek, felvont szemöldökkel értetlenkedünk majd azon, hogy ezek az emberek vajon normálisak-e egyáltalán. Hőseink, Alana és Gary egyik kalandból a másikba keverednek, miközben végig féltékenyek a másik aktuális csajára vagy pasijára, pedig elvileg semmi többet nem akarnak egymástól. A se veled, se nélküled jellegű huzavona a film végéig kitart, szinte már szappanopera-szerű romantika ez, évadokon és epizódokon át.

Mindehhez a The Doors, Nina Simone, Sonny és Cher, David Bowie, Paul McCartney és még számtalan kiváló előadó asszisztál. A zenei palettából, a lassításokból és hőseink végeláthatatlan futkározásából a vásznon egyértelművé válik, hogy a Licorice Pizza Paul Thomas Anderson kétórás videóklipje, nagyjából annyi történettel, amennyi a ’80-as és a ’90-es évek zenei videóiba is egyenként bele lett sűrítve az MTV-n. Ennél többről nem is szól és nem is akart szólni ez a film. Egy őszinte életkép a ’70-es évek amerikai életérzéséből, annak minden díszletével, kellékével és frizurájával, szerelemmel, önmegvalósítással, színészálmokkal és Hollywood féktelen hedonizmusával, mely számunkra talán furcsának tűnhet, viszont az ott élőknek, illetve a nyugati parti nézőknek jóval életszerűbb és hétköznapibb. Érdemes tehát felszállni a nosztalgiavonatra, mert számos vicces és szívmelengető momentumot tartogat Anderson mozija.

A Licorice Pizzát a kritikusok imádják ugyan, de tipikusan az a film, amely megosztja a közönséget: az, hogy szinte semmilyen története sincs hőseink sodródásán túl, elrettentő lehet egy koherens sztorihoz szokott néző számára. Nyitottság kell hozzá, mert a Licorice Pizza gyógyír lehet a végtelen sivárságra, melyet az utóbbi években a filmek frontján oly sokszor tapasztalunk. Fanyar és különös, akár a címében rejlő édesgyökér — vagy ahogyan mi mondanánk, furcsa, mint a kaporszósz.

Képek: fest.rs