A tiltakozók a május elejei fegyveres ámokfutások után vonultak utcára először, és követeléseik már akkor az erőszak megfékezéséről, az erőszakos tartalmak betiltásáról, az iskolai és az utcai lövöldözés felelőseinek felkutatásáról, illetve a politikusok felelősségvállalásáról szóltak. Mivel a hatalom nem vagy csak részben vesz tudomást a tiltakozókról és a követelésekről, kérdéses, hogy mik lesznek a tüntetések következményei. Előfordulhat, hogy elfogy a tiltakozók türelme, és nem lesz több tüntetés (ebben reménykedik a hatalom), de az is megtörténhet, hogy elérik, amit akarnak, és teljesülnek a követeléseik, vagy az is lehet, hogy valamilyen köztes megoldás születik, azaz nem adják fel, és a kormány sem enged, de a belpolitikai feszültségek miatt megtartják a már sokszor emlegetett előre hozott választást, és mindenki megnyugszik.

Újságíróként úgy gondolom, az utóbbi lesz a megoldás, az előre hozott választást azonban nem fogják elkapkodni — hiszen most nem túl népszerű a kormány gerincét adó Szerb Haladó Párt —, hanem megvárják vele a jövő tavaszt, vagyis azt az időpontot, amelyet már a tavalyi választások után is megjelöltek lehetséges időpontként. Ez azért is lenne logikus, mert egyébként is akkor lesz például a tartományi és az önkormányzati választás, így minden voksolást egyszerre lehet megtartani.

Fotó: Tanjug

Radikalizálódó tüntetések

A békés séta azonban néhány hét alatt kevésbé békéssé vált. Összeütközések ugyan nem nagyon történtek, de legutóbb például az autópályát zárták le a tiltakozók, ami már az emberek hétköznapjainak a teljes felfordítása, és ettől nem lesznek szimpatikusabbak sem ők, sem az elképzeléseik. Amíg ugyanis „csak” Belgrád központja a tét, és „csak” a parlament vagy a kormány épülete a célpont, addig lehet azt mondani, hogy ha nem is a legmegfelelőbb helyen, vagyis az utcán mondják el véleményüket, de legalább a megfelelő címen ácsorognak. Amikor viszont mindez már a mindennapi életet lehetetleníti el, akkor már túlzás. Lehet azt mondani, hogy éppen az a cél, hogy az ilyen akadályozással ráirányítsák a figyelmet az ügyükre, de a traktoros tiltakozással sem azt érték el, hogy az emberek jobban szimpatizáltak a földművesekkel. Persze nem is az a tét, hogy az ország 7 millió lakosa elfogadja és támogassa a nézeteiket, hanem hogy a megfelelő politikusok reagáljanak, de azért nem mellékes, hogy az átlagember mit gondol, mert majd attól is függ, hogy az ilyen típusú megmozdulásokat legközelebb támogatja-e, vagy sem.

Nem tudom, hogy igaza van-e annak a politikusnak, aki azt vallja, meg kell állítani a hétköznapi életet Szerbiában, hogy megállítható legyen az erőszak is. A gondolat szépen hangzik, de a gyakorlatba feltehetőleg nem igazán ültethető át az elképzelés.

Végtelen parlamenti ülés

A tiltakozók követeléseiről és a szerbiai biztonsági helyzetről szóló parlamenti ülés május 18-án kezdődött, és még mindig nem ért véget. A kiélezett vitából egyik alkalommal sem maradnak ki a személyeskedések, sértegetések, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy bármelyik fél is sürgetné az ülés befejezését. A kormány nyilván abban reménykedik, hogy valahogy magától megoldódik a helyzet, az ellenzék pedig azt gondolhatja, ha sokszor ismétli, hogy le kell váltani a belügyminisztert, akkor az meg is történik. Ha a parlamenti vita véget is ér, az utcai tiltakozások állítólag mindaddig folytatódnak, amíg nem teljesülnek a követelések.  

Csak remélni lehet, hogy a tüntetések nem radikalizálódnak addig, hogy utcai összecsapások törjenek ki, és újra lángokban álljon Belgrád, mint 2000 októberében. Ez nem értékítélet, nem vélemény arról, hogy a tüntetések kormányt tudnak-e buktatni, ez a hétköznapi ember reménye, aki szeretne békében élni, és nincs szüksége arra, hogy újra háború dúljon az országban — vagy akár csak a fővárosban.