A jelenlevő tizenöt fős rokoni társaság jóváhagyásával jegyeztem le az ünnepségen hallottakat, melyet a családfő lesújtó elmélkedésként jelentett be.

— Ebben a pillanatban, amikor megtettük az első, talán legjelentősebb lépést, hogy elhagyjuk otthonunkat, nem árt, ha egy percre megállunk és elgondolkodunk — mondja az ötvenen túli férfi. — Mert a mi sorstörténetünk jószerével több ezer itteni családra is ráillik, de nem nagyon beszélnek róla nyilvánosan. Való igaz, hogy életünkben talán a legnehezebb lépés, ha az otthonunkat kell elhagyni. És mégis, napról napra egyre több család teszi meg összeszorult szívvel, könnyes szemmel, de tele reménnyel, hogy valahol talán várja őket egy emberhez méltó élet. Bárkivel beszéltem eddig, akik előttünk készülődtek a nagy útra, senki se állította azt, hogy idegenben kolbászból van a kerítés. Az elvándorlók tisztában vannak azzal, hogy mindenhol derekasan kell dolgozni ahhoz, hogy anyagi jólétet nyújtsanak a családnak — a felismerésben pedig az a legszomorúbb, hogy ennek tudatában is az ígéret földjének tekintik az uniós országokat.

Tévedés volna azt állítani, hogy a családom rendhagyó módon a bőséget kergeti, és gondolkodás nélkül vág neki a nagyvilágnak. Mi egyike vagyunk a sok ezernek, akiket már nem talál itthon a közeledő húsvét, ezért is éreztem úgy, hogy a mi életünkön át számtalan család sorsa is tollvégre kerül. Vigaszként vagy tanácsként másoknak? Ki tudja!

Munkáscsaládból származom, a szüleim szakmunkásként dolgoztak egy állami vállalatban, az anyámat az ország széthullása idején elbocsátották, az apám gyárát pedig bezárták. Az volt a szerencsém, hogy már befejeztem az egyetemi tanulmányaimat, de nem kaptam munkát a hivatásomban. Amíg a szüleim munkaképesek voltak, valahogy elvoltunk, dolgoztunk, pontosabban foglalkoztunk minden olyan tevékenységgel, amely néhány dinárt hozott a házhoz. Ilyen körülmények között érte el az apám a nyugdíjkorhatárt, majd három év múlva az anyám is. Az volt a legszomorúbb — és a legmegalázóbb —, hogy a családban én voltam az, akinek nem volt keresete. Nem kell erről bővebben szólni, hiszen jószerével valamennyien megéltük ezeket az időket. Végül egy virágtermesztő melegágyainak lettem a fűtője, karbantartója, erre a jövedelemre nősültem meg. Persze, az esküvő után maradtunk a szüleim tágas családi házában, mert másra nem tellett a két szerény fizetéséből.

Még most is szégyellem kimondani, de a nyugdíjas szüleim nélkül talán sosem váltunk volna szülővé sem, hiszen nem voltak meg az anyagi feltételeink az önálló életre. Született két fiunk, az idősebb már befejezte az egyetemet, most éppen munkát keres. Talán el sem hiszi, de okleveles jogászként abból él, hogy egyetemistáknak kollokviumokat ír, előkészíti az írásbeli vizsgáikat. Bárhová is adta be eddig a kérvényét, a beszélgetésen az első kérdések között szerepelt, hogy melyik pártnak a tagja. A fiatalabb fiunk őszre indulhatna egyetemre, de közben meghalt az apám, a nyugdíjával csökkent a család költségvetése, a képzése szóba sem jöhet.

Amikor Magyarországon meghozták a kettős állampolgárságról szóló törvényt, én voltam az első, aki azt mondta, hogy ebből soha sem tudnék hasznot húzni. Elintézem majd, hogy magyar állampolgárok legyünk, de csak olyan indíttatásból, hogy végre nemzetünk alkotórészévé váljunk. Közben a kisebbik fiam egy Hollandiában élő barátjához ment munkát keresve, de a szerb útlevéllel fél év múlva megköszönték a szorgalmát, és megkérték, menjen haza. Számtalan családi megbeszélés, átvirrasztott éjszaka után hoztuk meg a döntést, hogy útra kelünk. Rengeteg ismerősünk él már kint, eleget tudunk már az idegenről. Jómagam úgy éreztem, ez az utolsó vonat, melyre a magam ötvenhat évével még felkapaszkodhatok. Az anyám nem akar velünk jönni, azt mondja, nem hagyhatja itthon apa sírját. A nyugdíja, ha már csak ő lesz otthon, elég lesz arra, hogy ne haljon éhen, másra nem lesz szüksége.

A következő néhány hét majd abból áll, hogy lassan búcsút veszünk mindenkitől és mindentől. A feleségem egy szót sem tud németül, de Ausztriába megyünk, mert az van a legközelebb. Oda talán még az udvarunkban levő bodzafa virágának illata is elér. Ezt a szív mondatja velem. Az eszem pedig azt, ez az alig 400-500 km a két ország között akkora, mintha más-más bolygón lennének. Nem szabad elmélkedni, mert az eredmény lesújtó. Ezt úgy kell elfogadni, mint egy járványt: reményvesztett emberek kelnek útra, hogy olyan új otthonra találjanak, ahol emberszámba veszik őket.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com