A napló arra jó, hogy általa megállítsuk az időt. Kiragadunk egy pillanatot az eltelt napból, az ébredés óta eltelt időből. Kiragadjuk és megnézzük, közelebb emeljük a szemünkhöz. Amíg az ember azon rágódik, hogy mi történt vele, nem figyel másra. Amíg az ember formába önti a napja legfontosabb pillanatát, talán meg tud állni minden. Elsiklik mellettünk minden, ha nem gondolkodunk azon, mi is történt ma velünk. Vagy, hogy miért is történt meg velünk minden.

Ahogy rakódnak ránk a percek, a történések, az emlékek, vastag hártyát képeznek rajtunk, van, hogy ki sem tudunk látni mögüle. De amíg az ember a naplóját írja, ragasztja, szerkeszti, megállítja az időt. Hogy aztán újra és újra elő tudja hívni, megnézze, mintegy lelassítva, a saját életét.

Antal László kollázsain pont úgy fekszenek egymáson a kivágott, átfestett papírok, mint ember homlokán a percek. A sok megállított pillanatból, a sok kiragadott történésből mégis egy folyamat áll össze. Egy élet folyamata. Mert mindig változunk. Elmúlik belőlünk egy érzés, valami új jön a helyére, eltűnnek mellőlünk emberek, más jön a helyükre. Valami mindig kitölti bennünk az életet és kiszorítja mellőlünk a levegőt.

Belelátni egy ember életébe nem feltétlenül érdekes. Azonban látni valaki életét folyamatában, nézni valaki más napjainak múlását, az egymás mellé leülepedett pillanatokból kiolvasni egy élet alakulását, egy élet fejlődését, változásait már sokkal izgalmasabb. Ezek a képek külön-külön nézve történeteket mondanak el. De mire az ember a kiállítás végére ér, kirajzolódik tíz hónap, az elmúlt idő, az életből kiragadott intervallum tartalma, és kirajzolódik egy nagyobb kép, talán maga az ember is. Amitől talán nincs is fontosabb. Folyamatában látni valakit, megismerni a változásait, minden arcát, figyelni őt jó vagy épp rossz kedvében, megfigyelni: mi fontos neki. Kevés ettől érdekesebb dolog van. Mert így, ez által tudunk megismerni valakit.

Antal László kollázsait végignézve, egy másik ember megállított ideje indul el bennünk és visz magával, az alkotó dinamikájával. Kézenfog, húz, magával ragad, körbevezet, elénk tár tíz hónapnyi életet és múlást.

Az ember mindenben önmagát keresi és tükröződni vágyik. Magunkat keressük minden egyes előttünk kitárulkozó életben. Mert kíváncsiak vagyunk mind, másokra milyen percek rakódnak le, s milyen súllyal nyomják azt a másik homlokot a föld felé egy nap végén. Mert kíváncsiak vagyunk, mennyire hasonlítunk, mennyire különbözünk. Mert kíváncsiak vagyunk mind: az emberre.