Antal Attila otthonosan mozog a színházban, ahol rendezőként, zeneszerzőként és performerként is kipróbálta már magát, de a mozgóképek világa sem idegen számára. Emellett ha éppen nem szorul a négy fal közé, saját zenekarával, a Lepša Brenával turnézik. Rendező, zeneszerző, zenész. Néha Szabadkán botlunk egymásba egy színházi fesztiválon, máskor Budapest utcáin, miközben filmet vágni lohol éppen, aztán néhány hónappal később meg már Újvidéken, valami zenei esemény előtt.
* Amikor négy évvel ezelőtt beszélgettünk, így hangzott az első kérdésem: Egy picit eltűntél a szabadkai utcákról. Merre jártál mostanában? Azóta sem Szabadkán mozogsz. Most, ha jól tudom, Budapest a bázisod. Egyáltalán igényled a bázist mint olyat?
— Lehet, hogy az is benne van ebben, hogy ritkán beszélgetünk, főleg interjúban, mindig van egy kis lemaradás, késés az információáramlatban, ami érdekes, és nemcsak velem kapcsolatban igaz, hanem egyáltalán: azt gondolnánk, hogy mindenki ott van a közös virtuális szociális terekben, mindenki tud(hat) mindent akárkiről, akiről akar... És mégsem tudunk sokakról semmit. Ezen érdemes egy pillanatig elgondolkodni, de csak egy pillanatig! Az elmúlt körülbelül három évben Budapesten éltem, mivel úgy jött ki a lépés, hogy a doktori tanulmányaim második felére fel tudtam költözni. Izgalamas, új tapasztalatokkal, leomlott illúziókkal, munkával és bizonytalansággal teli, nyüzsgős időszak volt ez: az első színpadi szerepeimtől kezdve — mint színész/performer — három új, társadalmilag elkötelezett kortárstánc-előadáson, egy dokumentumfilm-sorozaton a vajdasági Tanyaszínházról és egy rövid játékfilmen át egy új zenei projektumig sok minden történt. Mindez megfűszerezve a doktori iskolával, konferenciákkal, publikációkkal, az elmúlt két félévben tanítással a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, lényegében Budapest volt a bázis, habár ehhez sokszor szükség volt kedves barátok segítségére is, hiszen nélkülük nehezen tudtam volna megkapaszkodni az egyáltalán nem tárt karokkal fogadó városban. Most azonban néhány hónapja Újvidéken élek, és egyelőre, a fennálló helyzetben, úgy tűnik, ez így is marad egy ideig.
A Spomenik; bez naziva című Lepša Brena-klipből
* Azt mesélted, hogy a színházról most egy picit megint áthelyeződött a hangsúly a filmezésre. Legutóbbi színházi munkád az Akkor majd a gólya, mely egy táncelőadás, és közösségi alkotómunkával készült — olvasható a leírásában. Mi volt a te dolgod rendezőként?
— Valójában a Gólya óta volt még egy előadás, a Hasamban..., de ezek a munkafolyamatok mind hasonlóak voltak, és lényegében egy témát jártunk körül: a gyermektelenséget. Ezeket az előadásokat Jobbágy Bernadett koreográfussal együtt készítettem, ő volt, aki meghívott az elsőbe munkatársként, ő hozta a témát, melyen aztán megpróbáltuk minél átfogóbban átrágni magunkat, és beszédes kortárstánc-előadás formájába önteni a hiány, a megvalósítatlanság érzését, előbb női, majd férfiszemszögből is. A közösségi munkafolyamat annyit tesz, hogy a témákra, gondolatokra, ötletekre a csapat minden tagja hoz megoldásokat, újabb történeteket, mozdulatokat, és amikor ebből a kutatómunkából már elég anyag gyűlt össze, a rendező feladata egy jól működő dramaturgiai szerkezet létrehozása és az előadás végleges formájának a megteremtése. Az elsőt 2018 márciusában mutattuk be a Trafóban, az Akkor majd a gólyát tavaly februárban a Nemzeti Táncszínházban, a Hasamban...-t pedig tavaly májusban, az azóta sajnos már megszűnt, független Patyolat Próbaüzemben. Most kellett volna turnéznunk a Gólyával Szegeden, Miskolcon, Győrben és Nagyváradon, de sajnos ezeket az előadásokat mind lemondták a járványhelyzet miatt. Nem könnyű ez az időszak senkinek, akinek nincs állandó anyagi forrása, és például egy ilyen turné bevételi forrás lehetett volna. Ez a három előadás mind független színházi keretek közt valósult meg, vagyis minimális anyagi támogatással, sokszor önerőből. Ez sajnos egyáltalán nem szokatlan Budapesten, ahol ugyan rengeteg színházi előadást nézhet(ett) az ember naponta, de sok független alkotó és társulat úgy él napról napra, hogy közben még öt-hat másik projektumban, munkában van folyamatosan, hogy a víz felett tudjon maradni. Ez az a része a dolognak, amelyről sokan nem tudnak, és bizony nagyon is kihatással van a próbafolyamatokra, szervezői munkára, lehetőségekre is.
* A Tanyaszínházról készítettetek egy dokumentumfilmet. Ez mikor és hol látható, illetve milyen most készülő mozgóképek vannak a tarsolyodban?
— A Tanyaszínházról készült egy dokumentumfilm-sorozat, mely online volt elérhető, és egy egész estés verzió összevágását is terveztük az anyagból, de ezt még nem sikerült befejeznünk, és most egyelőre nem is tudom, mikor fog sikerülni, ennyire nem vagyok jó abban, hogy online dolgozzak. A 2018-beli előadás előkészületeit, turnéját dokumentáltuk benne, visszatekintéssel a kezdetekre. Tavaly februárban forgattunk le egyébként egy rövid játékfilmet is, Valami hiányzik címmel, és január végén fejeztük be a vágást, fényelést, hangutómunkát. Ez egy neonoir mozi, lényegében egy furcsa gyilkossági történet egy fotókiállításról. Szóval ez is kész, és türelmetlenül várja, hogy megmutassa magát. Mindenesetre a producerektől is függ, hogy hol és mikor lesznek majd láthatóak az alkotások. Következő filmes projektum? Szeretném előbb ezeket jó helyen látni. Forgatókönyvváz mindenesetre már van.
* Nagyon fontos az életedben a zene (is). A jelenlegi zenekarod a Lepša Brena. Új zenekar, új felállás. Mit kell tudni rólatok, kik most a zenész-és alkotótársak? Zeneileg nagyon más, mint a Secret Man, vagy hangzásában maradtál a picit sötét, melankolikus dallamíveknél?
— A Lepša Brena elég érdekes projektum, egy reggel arra ébredtem, hogy együttest kell csinálnunk, melynek ez lesz a neve, és „építészeti popot” kell hogy játsszunk. Mivel a barátnőm építész, ez magától értetődő volt: össze kell kötni valahogy a dolgokat, melyeket szeretünk, melyekkel foglalkozunk. Egy jó ideig csak írtam/írtuk a dalokat — a hangzás nem olyan sötét, mint a korábbi projektumaimban, és most először írtam szerbül számokat, ami szintén teljesen új utakat nyitott meg. Tavaly augusztus végén fel is léptünk az Utcazenészek Fesztiválján Péterváradon, és azóta havi rendszerességgel koncerteztünk. Február 29-én kiadtuk az első hivatalos anyagunkat, egy minialbumot, Bacači pogleda címmel, és az első klipünk is megjelent. Március 8-án volt még egy koncertünk, és azóta elzártságban élünk. Ezért is volt olyan jó, amikor a zágrábi Močvara klub felkeresett bennünket, hogy részt vennénk-e az online koncertsorozatukon, szóval április elején volt egy igazi online hálószobakoncertünk is (a Facebookon elérhető). Szeretjük ezt a projektumot, mert nem indult nagy elvárásokkal, de jól fogadják az emberek, és a belső dinamikája is jó.
* Mikor foglalkozol zenével? Mikor ülsz le szívesen a hangszer mellé? Kell hozzá egy specifikus hangulat, vagy lehet nappal, éjjel, ha jön az ihlet, már veszed is fel az új dalt?
— Folyamatosan, szinte naponta. Ha nem éppen egy új dalon vagy ötleten dolgozom, vagy éppen új hangszereket próbálok ki, amíg egy izgalmas dalcsíra el nem indul, akkor posztprodukcióval foglalkozom, keverem a már meglevő dalokat, próbálom kitisztítani, finomabbá tenni a hangzást, ilyenek. Ezzel akár napokig is el lehet szórakozni, és általában ez az egyetlen foglalatosság, amely le is tud kötni órákra, minden gond nélkül. A zene egyébként egy nagyon közvetlen reakciós platform, dinamikus, naprakész. Amikor hivatalosan is elindult ez az őrület a koronavírus miatt, és elkezdődtek a kijárási tilalmak, hirtelen három új dalt is írtam ezzel kapcsolatban: mindegyik egy kicsit más szemszögből és más specifikus problémából indul ki, de valamennyit a kényszeres bezártság, a pánik és a megfelelő információk hiánya inspirálta. Azóta ez a lendület megrekedt, már nem olyan inspiráló a téma, csak itt van, éljük, de ez is a karanténnapló része, gondolom.
* Mi a véleményed az új trendekről, melyek a popzenében most teret hódítanak? Gondolok itt például Billie Eilishra vagy más „rádióbarát” előadókra.
— Nem vettem észre új trendeket. Haha. A hiphopot sosem szerettem, most annak a különféle alfajai a legdivatosabbak, mind a mainstreamben, mind az undergroundban. Az első rapdalok óta is eltelt már negyven év, nem újdonság, a popzene meg mindig abból merít, ami éppen jól hangzik, van most egy ilyen ’80-as évek revival a ’90-es évek esztétikájával, szóval, mindent lehet. Jó, élvezhető zenék ezek, és biztosan lenyomatai a kornak, de hogy meddig maradnak relevánsak ezek az előadók, az már egy más kérdés. Szóval, mint minden, ez is kontextusfüggő, és a felhevített igények, a tinédzserlázadás, a közös életérzés megteremtésének eszköze, tehát szükséges. Az meg zeneileg szuper, hogy ma bármilyen hangzást össze lehet hozni! Ami a nagyközönség elé kerül, amögött mindig gondosan kitalált koncepció, profi produkciós és marketinges munka és sok-sok pénz áll. A trendek nem véletlenül alakulnak ki.
* Hogyan és mivel töltöd most az idődet, amikor nincs sem színház, sem koncertek, és filmezni is maximum low-budget lehet otthon a szobában?
— Olvasok, tanulok, próbálok a disszertációmmal foglalkozni, de valójában semmivel sincs több időm, mint eddig. Zenélek, új dalokat írok a koronavírus építészeti vonatkozásairól (nevet), és az első „egész estés” albumunk anyagát készítem elő. Igyekszem jó filmeket nézni, amikor jut rá időm, az online színháznézés csak ritka, kivételes esetekben működik nálam, mondjon ki mit akar, a színház csak élő műfaj.
