Lépésenként ízlelgetve és építgetve a célhoz vezető ösvényt, melyet korábban ugyancsak volt alkalmam kitaposni egynéhány másik osztályközösséggel. Csakhogy azok a fiókáim már egy jó ideje tovaröppentek. Ha nem is teljesen új, de mindenképp önnön vonulási útjaik fellelésére vállalkozva. Magukkal víve mindazt, mi elmébe, szívbe és hátizsákba beleférhet. Hazulról. Rendhagyó biológia- és környezetvédelmi (tan)órái(n)król. Is.

A jelenlegi zajos és lármás, zsigereiben eleve öntörvényű osztályközösségünknek egyelőre még van ideje. Mármint a kiforráshoz. A megéréshez. Az egymás, de elsősorban önmaguk elfogadásának elsajátításához. (Mindez mesterség és művészet egyszerre.) Csak legyen türelmünk kivárni! Mindenesetre megpróbáltuk. Nem, nem a lehetetlent, hiszen ez a fogalom is legalább annyira ismeretlen a hosszútűrő Természet szószedetében, mint a soha meg a mindig…

Szóval, megpróbáltuk közelebb hozni magunkat egymáshoz és önmagunkhoz. Egy vérbeli természetjáró kalandtúra keretében, melyre mintha „ráöntötték” volna Antoine de Saint-Exupéry alábbi, időtálló gondolatait: „Olyan sétára viszlek magammal, amelyen lépteink rendben követik egymást, odaültetlek a hegy tetejére, ahonnan minden vitás kérdésed megoldódik, és hagyom, hogy magad szűrd ki ebből az igazságodat.” Holott ennek az idézetnek a felbukkanása is merő spontaneitás. Volt. Jó helyen, és ha nem is a legjobb, de a végén mégiscsak jóra forduló idő(-járás, -intervallum…) töredékében.

Mert azon a hajnalon, midőn túrázási szándékunk szanaszét szóródott képkockái összeálltak valahára, bizony eső esett. Apró szemű, afféle birkaáztató égi áldás. A földbe vetett magok örömére, ellenben a tornacipők és a zoknik, illetve a beléjük bújtatott gyermeklábak szomorúságára. Néhány órával később aztán kiderült az ég. Tudták ezt a valódi erdőlakók, sokkal hamarabb, mint mi. Mint bárki közülünk, kivel már csírakorunkban igyekeznek feledtetni a valót: létünk leginkább érzékszerveink helyes működésétől függ. Azoktól a parányi mütyürkéinktől, melyeknek meg sem kottyan, ha alkalmasint eltűnik, megváltozik vagy „csak” roaming, azaz barangoló üzemmódra vált át körülöttü(n)k a szolgáltató meg a térerő. 

Apropó barangolás. Ugyancsak a világhálón jött elém ez alábbi bölcselet is. „Akik keresnek, találnak. Az ajtóik várják őket. De utána bármi megtörténhet. Vannak olyanok, akik megtalálják az ajtót, bekukucskálnak rajta, és becsukják. Mások hozzá sem nyúlnak az ajtóhoz, még akkor sem, ha furdalja őket a kíváncsiság. Azt hiszik, hogy engedélyre van szükségük. Azt hiszik, hogy az ajtó valaki más kedvéért áll ott, még akkor is, ha őket várja.” Ehen!

Tömény, mások élettapasztalatából merítkező citátumokra általában van kereslet. Csupán egy gondom van velük, mégpedig egyre inkább: gyakorlati útmutatók nélkül kapjuk őket, mármint arra vonatkozólag, miképpen kellene cselekedni, amikor csak úgy (mint derült égből a villámcsapás!) ránk tör a csüggedés… Az egész vajmi keveset ér. A szavakat ilyenkor felváltja a tett. A cselekedet. A belső elcsendesedés. Aprócska dolgok ezek, melyeket újra és újra szükséges megtanulni. Lépésenként.

Természetjáró kirándulásunkhoz a torontálvásárhelyi Debelyacsa — a Természet Szolgálatában Környezetvédelmi és Fejlesztési Egyesület nyújtott eszmei védnökséget. Köszönjük a lehetőséget, a többieknek pedig a bizalmat.

A fényképek a Verseci-hegy ösvényein készültek