A művésznő tiszteletére most Šibeniket, ezt a gyönyörű tengerparti dalmát várost szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani, azért is, mert a településnek van egy csodálatos, Szent Jakabról elnevezett, jelkép értékű katedrálisa, amely az egyetemes világörökség része. Szent Jakab apostolról keveset tudunk, s a Szentek élete hagyományos kiadásának szerzője is megjegyezte: „Kár, hogy az apostolok működésének nem akadt íródeákja. Mert hogy az Egyház ama kezdő korában Jakab igen jelentős vezető szerepet vitt, az kiviláglik elfogatásának körülményeiből.” Heródes Agrippa ugyanis 41-ben egyesítette nagyapja, a kegyetlen Heródes király országát „a maga erőszakos kezében”. Ebben pedig kiemelt jelentőséget kapott a kíméletlen keresztényüldözés, amelyben Jakabot az elsők között fogatta el. A II. században már élt a hagyomány, mely szerint a poroszló, aki a vesztőhelyre kísérte, látván a szent állhatatosságát, bocsánatot kért az apostoltól, aki csókkal illette őt, és a „Békesség legyen veled!” szavakkal búcsúzott tőle. A megtért hóhér pedig Jakab vére által nyerte el a keresztséget.

Bízom benne, hogy a šibeniki hívőkben is megvan a megbocsátásnak ez a szikrája — és a képessége! —, a múlt század kilencvenes éveinek borult elméjű délszláv polgárháborúiban ugyanis a krajinai szerb erők gránáttámadásainak egyik célpontjává vált a Jakabról elnevezett katedrális. Három találat is érte a csodálatos épületet, amelynek kupoláját azóta már helyreállították, de a belső renoválás még javában tart.

Jelkép értékű ez a katedrális — amely összességében a gótikus reneszánsz kőépítészet kiemelkedő alkotása —, azért is, mert több mint száz éven át épült, s így három nemzedék, három kor, három szemlélet, három építészeti stílus jegyeit viseli magán. Korábban a helyén a román stílusú Szent Jakab-templom állt, amelynek alapjain 1431-ben kezdték el felhúzni az új katedrális hajóit. Bonino da Milano főépítész munkájára leginkább a késő gótikus jelző illenék. Tőle tíz évvel később Juraj Dalmatinac vette át a vezetést, aki haláláig, 1473-ig dolgozott élete fő művén. A munkáját két évvel később folytató Nikola Firentinac tiszta toscanai reneszánszt álmodott a szakrális falakba. Építészeti stílusok, szemléletek és világnézetek keveredése, ötvöződése hozta létre azt a semmi máshoz nem hasonlítható, egyedülállóan csodálatos alkotást, amely ma ott áll Šibenikben, a tengerparttól néhány lépésnyire.

Megpróbáltatásokkal teli időszak volt az építkezés százöt esztendeje Šibenik lakói számára, hiszen egyre kiélezettebbé vált a török veszedelem, amit csak tetézett a pestisjárvány. Mégis megvolt bennük a kitartás, az eltökéltség és az a mindig előbbre hajtó és újabbra törekvő hit, amely hozzásegítette őket, hogy átvészeljék. Szellemi és szakrális síkon is ez adja a katedrálisnak – a művészetihez társuló – egyediségét. És szépen jelzi ez azt is, hogy a kövek, a kavicsok, a homokszemek csak addig sivárak, amíg nem ismerjük a történetüket.

Csak addig lehet tárgyiasítani őket. Mert onnantól kezdve megjelenik bennük a lélek, a szenvedély, az alázat — amelyek nélkül a halandó ember alkotni képtelen.

A megbocsátás képessége a legcsodálatosabb, legnemesebb adományok egyike. Jól tudjuk — és Szent Jakab megtért hóhérának példája is ezt nyomatékosítja számunkra —, hogy nem igazi áldozat az, aki nem bocsát meg az ellene vétkezőnek. A megbocsátásnak egyesítő — szervező! — ereje van. Egyesít kultúrákat és népeket. Áthidal nemzedékeket és ellentéteket. Feldolgozza a feldolgozhatatlant és meghaladja a meghaladhatatlant. Túllép a túlléphetetlenen.

Ezeknek az eszméknek a tükrében terelte gondolatimat Sebestyén Márta életművére, művészetére a felkérés, hogy méltassam őt. A restaurátorok állványzatainak tövében idéztem hát fel dalsorokat és dallamokat a nagyon is ismert hangon, amely régtől elkísért nemcsak az ilyen gyakorlatias utazásaimon, amilyen egy nyaralás lehet, hanem sokkal inkább azokon a belső kurzusokon, amelyeket leginkább egy belső renováláshoz lehetne hasonlítani — az emberi lélekben. Sebestyén Márta egyedi, semmivel sem összetéveszthető hangján.

Akkor jutott eszembe, a szakrális történelmi falak között, hogy Sebestyén Márta életműve a mi katedrálisunk; olyan, amely épp a felsorolt jegyei miatt épp Szent Jakab katedrálisához hasonlatos. Hiszen a Muzsikás első lemezei óta egyesít lélekben és gondolkodásban, szellemiségben és életérzésben, léttapasztalatban és eszmeiségében egy ezerfelé tagolt nemzetet. Emlékszem, középiskolás kölykökként hogyan adtuk kézről kézre ezeket az albumokat, s esetleg le is másolhattuk a kor technikáinak valamelyikével. De egyesít ez az életmű nemzedékeket és ízlésvilágokat is, gondoljunk csak az István, a király feledhetetlen Rékájára, akinek énekhangja tulajdonképpen meghatározta több generáció szembesülését is az alázattal, s nem kevésbé annak felemelő jelentőségével, felszabadító erejével, másfelől pedig elmélyítette a fejlődésük és továbblépésük útját még éppen csak keresgélő nemzedékek hitről való gondolkodását, a hithez való viszonyulását egy olyan korban, amelyben a vallásosságot igyekeztek elnyomni, sokadlagossá silányítani. Így hát Sebestyén Márta énekhangja segített nyiladozó értelmünkkel felérnünk, hogy az alázat nem egyenlő a megalázkodással, a szolgálat nem egyenlő a feltétel nélküli kiszolgálással, a szervilizmussal. Vagyis, hogy olyan emberekké váljunk, akik emelt fővel tudnak főt hajtani — mint ahogyan most én teszem előtte, a tiszteletére.

Megint csak másfelől: gondoljunk csak a Vujicsics Zenekarral készített délszláv (elsősorban szerb és horvát…) felvételekre vagy a bolgár, görög, ír, bosnyák, román, indiai — felsorolni is nehéz lenne mind — dallamokra, amelyek fel-feltűnnek Sebestyén Márta felvételein, mintegy katedrálisunk díszítőelemeiként. Népeket és nemzeteket is egyesít hát ez az életmű, ugyanazzal a természetességgel, ahogyan az egymásra gyakorolt hatásukat ezek az egymás mellett élő, sok esetben pedig egymásra is utalt népek és nemzetek megélték. Mert lehetnek egymással ellentétes céljaink és törekvéseink egy-egy történelmi időszakban, egy-egy korban vagy világégések idején, tartozhatunk más és más tömbökhöz, szövetségekhez, érdekövezetekhez, változhat kapcsolat, viszonyulás, szemlélet — csak az egymásrautaltság és a kölcsönhatás nem múlhat el. Ezt pedig híven rögzítik népdalaink, amelyeket olykor valóban csak az ének nyelve különböztet meg egymástól, s a versezetek úgy illenek rá ugyanarra a dallamra a más és más nyelveken, mintha egy és azonos szerző művei volnának. Merthogy azok is. Csakhogy ezt a szerzőt népléleknek hívják. S ha időnként talán más és más nyelveken szólal is meg, az érzései, a tapasztalatai, az élményei, a lelkületi meghatározói azonosak. Úgy épülnek tehát bele az egységes katedrálisunkba, mint a román és a késő gótikus építészeti stílus vagy a korai és a tiszta toscanai reneszánsz jellemvonásai — a jól meghatározható különbözőségeikkel, összességében mégis teljes harmóniában. Pedig nem is mindig volt harmonikusnak mondható az egymás mellett élő népek viszonya. S igen, gyakoriak voltak a pillanatok, amikor nagy-nagy szükség mutatkozott a megbocsátás képességére. A néplélek azonban nem tudta, talán nem is akarta megtagadni önmagát az évszázadok sokaságán át…

S immár negyedrészt: gondoljunk csak a Deep Forestre vagy Az angol beteg című filmre, a nyugati és a tengerentúli érdeklődésre, a külföldi sikerekre. Mert mindezek azt is szépen jelzik, hogy ezzel a néplélekkel, kultúránkkal és hagyományainkkal nem vagyunk elveszve, magunkra hagyva, a világtól elzárva itt, a Kárpát-medencében, holmi ketrecbe rekesztve, dehogyis! A mélyréteget érintő rezdülések — különösképp, amikor renoválni kell a belső felületet, ott, a lélek táján — univerzálisak, globálisak, mindenkire és mindenhol érvényesek. Ahogy mindenkire érvényes Sebestyén Márta életműve is, „nem lehet elbújni előle”, a világ vége előtti utolsó talpalatnyi szilárd talajon is megszólítja az ember szertelen gondolatvilágát, érzelmeit, lelkiségét. S ugyanúgy foglalja egységbe érzékenységünket, ahogyan Szent Jakab Šibenikben álló katedrálisa is mindnyájunké, akik alázattal tudjuk fogadni mindazt, amit az évszázadok hozadékaként ránk örökít.

Nemrég egy színész barátom hívta fel a figyelmem egy Luther Mártonnak tulajdonított idézetre, mely szerint ha azt akarod, hogy lássanak, menj fel a szószékre, ha azt akarod, hogy halljanak, nyisd ki a szád — ha azt akarod, hogy szeressenek, légy rövid! Sebestyén Márta életműve annyira sokrétű, hogy csak a róla való elmélkedés is ezernyi gondolatot indít el az emberben, nehéz hát róla tömören beszélni. De ahogy a Charta XXI kiáltványának már az első mondata is mondja: „Az alkotó munkához békére és nyugalomra van szükség.” Márpedig mi sem alkalmasabb ennek a megteremtésére, mint egy-egy, mint sok-sok ilyen életmű, mely előtt nemcsak érdemes, de egyúttal felszabadító érzés is tisztelettel fejet hajtanunk.

Gratulálok az elismeréshez!

(Elhangzott szerdán, 2015. szeptember 9-én, Budapesten, a Párbeszéd Házában, a Jean Monnet-emlékérem átadásán, mely elismerést a Charta XXI nevű Kárpát-medencei Megbékélési Mozgalom ezúttal Sebestyén Márta énekesnőnek ítélt oda.)