„Lélek vagyok, élni szeretnék!”
Tóth Péter Lóránt
2021.05.18.
LXXVI. évf. 19. szám
„Lélek vagyok, élni szeretnék!”

Gyalogos verszarándoklat Radnóti Miklós és a bori munkaszolgálatosok emlékére, Bortól Abdáig (2.)

Nem lehet és nem is feladatom, hogy itt, e lapokon további utam minden részletéről beszámoljak. Inkább megpróbálok kiemelni egy-egy szakaszt, találkozást, benyomást, érzést, mely végigkísért az úton.

Szeptember 2-án értem Lager Heidenauba. Pontosabban a tábor egykori helyére. Semmilyen épített emlék nincs már ott. Az egykori táborral szemben, az út jobb oldalán egy hétvégi ház van. Kedves vlach férfi igazított útba, ő még az édesapjától hallott a táborról, a munkaszolgálatos foglyokról és a „híres magyar költőről, aki ott írta a verseit”. A kis ház előtt van egy termetes kő, rajta fémtábla hirdeti, hogy a költő születésének 100. évfordulóján a szegedi „radnótis” diákok és pedagógusok jártak itt, és emlékeztek meg iskolájuk névadójáról. A tábor helyén derékig érő fű, szebbnél szebb virágok és árvalányhaj. Állítólag itt mindig fúj a szél, és ha néha-néha lecsendesül, jól hallatszik a Mlava patak zúgása. Körbe, ameddig csak a szem ellát, mindenütt hegyek: gyönyörű természeti panoráma előtt élték azok a szerencsétlenek az életüket. Vagy ki tudja? Lehet, hogy a táj szépsége (is) adott erőt nekik újra meg újra a nappalok és az éjszakák elviselésére.

Azóta is, ha megpróbálom szavakba önteni azt, hogy milyen érzés volt elmondanom az egykori láger helyén a Hetedik eclogát, csak dadognak a gondolatok és a hangok. Ajándék. És ajándék az élettől az is, hogy azzal az emberrel, egykori magyartanárommal állhattam ott, aki sok-sok évvel azelőtt azzal a kis fekete füzettel elindított erre az útra. Kőszegi Ábel Töredék könyvéből tudjuk, hogy Radnóti Miklós és a 3200 bori munkaszolgálatos nagyon várta, hogy Pozsarevácra érkezzen, hiszen ott élelmet, vasúti szerelvényt ígértek nekik Budapestig. Nem is nagyon szöktek addig, egyrészt mindenki haza akart jutni, másrészt úgy gondolták, együtt, csapatban sokkal biztonságosabb a háborús út. De semmit nem kaptak Pozsarevácon. Számomra a Pozsarevác utáni Dragovacon volt a holtpont. Aznap este hoztam be a lemaradásomat, több mint 40 kilométert gyalogoltam, nagyon meleg volt, nagyon veszélyes volt az út, őrült autósok előztek, többször életveszélyes helyzetbe hozva engem. Fizikailag, szellemileg is kimerültem. Bőgtem, amikor Szabolcs elém jött, alig bírtam emelni a lábaimat. Fájt a hátam, a vállaim, a lábfejem, minden. Kétszer sírtam az úton. Dragovacon és Abdán. Nem magam miatt jöttek ki a könnyeim, úgy értem, nem önsajnálatból, és bár sajgott mindenem, mégsem magam miatt sírtam. Azt hiszem, ott, azon a ponton gondoltam igazán bele abba, hogy Radnóti Miklós ezt az utat hogyan csinálta végig. Az a szerencsétlen, azok között a körülmények között, hogyan tudott egyáltalán eljutni Abdáig? Hiszen az én utam egy kirándulás az övéhez képest. Már az út szervezésének elejétől gondosan ügyeltem arra, hogy bárki a gondolatát is elkerülje annak, hogy én bármilyen formában is (össze)hasonlítanám ezt az utat Radnóti útjával. Újvidéken azért megkérdezte a „felkészült” televíziós hölgy: „S miként tud azonosulni a költővel?” Nem tudom, hogy tudnék. Sehogy. Értelmezhetetlen kérdés. Radnóti Miklós nyomában jártam, de a saját utamon.


Bődi Szabolccsal Belgrád alatt

Szeptember 6-án reggel Belgrád előtt köszöntünk el egymástól Szabolccsal. Ígéretét megtartotta, elkísért a magyarok által is lakott területig. Ha ő nincs velem az első egy hétben, nem tudom, hogyan jutok el a szerb fővárosig. Este végre létrejött a találkozás az első magyar közösséggel, a belgrádi magyarokkal. Bortól Abdáig huszonkét alkalommal emlékeztünk meg közösen Radnóti Miklósról és a bori munkaszolgálatosokról. Azt hiszem, ez volt számomra a legfontosabb feladat! Nem az volt az elsődleges célom, hogy végigmenjek az úton, de természetesen az is lényeges volt. Így azonban könnyen öncélúvá válhatott volna vállalásom, én viszont — a lehetőségeimhez mérten — közösséget szerettem volna építeni, és felsorakoztatni az embereket Radnóti szellemisége mögé.

Menetfelszerelésem egy 10 kg-os hátizsákból (benne csak a legszükségesebbek) állt, valamint túrabakancsból, szandálból, egy agyongyötört szalmakalapból Torockóról és egy vándorbotból, melyet még egy máramarosi utam során szereztem jó sok évvel ezelőtt. És egy zászló is be volt dugva a hátizsákba. A zászlón a költő arcképe volt, egy térkép az útvonallal és három nyelven (szerbül, horvátul, magyarul) a mondat: „Lélek vagyok, élni szeretnék!”


Lager Heidenau

Nagy tapasztalatom nem volt az efféle gyalogutakban. Egykori testnevelő tanárként a sport életem mindennapjainak része volt, de nem jártam be korábban az El Caminót, sem a Kéktúrát. Szándékosan nem írom le a gyalogtúra szót, mert ez az út számomra nem gyalogtúra volt. Verszarándoklat. Lelki út versek nyomán Bortól Abdáig.

Hasonló vállalásom kettő volt korábban. Az első 2017-ben, amikor a Szent László-emlékévben szülővárosomból, Kunszentmiklósról legyalogoltam a horvátországi Szentlászlóba. Akkor 260 kilométert tettem meg, és templomokban tartottam előadást a lovagkirályról. 2018-ban Kunszentmiklósról kerékpárral mentem el Nándorfehérvárra, a mai Belgrádba. Egy kis drávaszögi kitérővel 600 kilométert tekertem, ezen az úton a Hunyadi családról meséltem diákoknak és felnőtteknek. Mindkét út lelassított, nagyon élveztem, hogy végig „benne” vagyok a történetben, a táj szépsége mellett nem rohantam el, rengeteg időm volt a helyiekkel beszélgetni. A Radnóti-utam előtt csaknem két hónapot aktív edzésekkel, futással és úszással töltöttem, de őszintén, a súlyom nem lett kisebb, és a szerb hegyek között ennek a „felkészülésnek” nem sok hasznát éreztem.


Bezdán

Tizennyolc nap után hagytam el Szerbiát és a délvidéki magyarokat. A szerb—horvát határ ma a Duna. A szerb oldalon Bezdán. (A legenda szerint itt, a régi kompátkelőnél adta el Radnóti a karikagyűrűjét. Az eladni persze erős szó, mert kapott érte három szelet száraz kenyeret, melyből kettőt odaadott a barátainak, egyet pedig ő evett meg.)

A horvát oldalon Kiskőszeg. Délvidéken a Dunáig a bezdáni Testvériség—egység Általános Iskola diákjai és a helyi felnőttek kísértek, a Drávaszögben pedig a vörösmarti általános iskola cserkészei vártak. Egy éjszakát töltöttem Horvátországban, Darázson, ahol a menet is egy éjszakát töltött. Kiskőszeg és Darázs között két ökröt tereltek az oszlop elé, az állatok adták a menetütemet az iskoláig. Itt az egyiket levágták, levest főztek belőle. A darázsi tapasztalásból — szintén Kőszegi Ábel könyvére hivatkozva — kezdi aztán a költő a Mohácson írt Harmadik razglednicát: „Az ökrök száján véres nyál csorog…”

(Folytatjuk)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Barangoló rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..