Megyünk Pestre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a meghívás az Apáczai Alapítványtól, amelyben felinvitálnak Pestre, úgymond, konzultálni a megítélt támogatással kapcsolatban. Sikeres pályázatot írt a Vajdasági Magyar Gazdák Szövetsége, amelynek egyrészt alelnöke vagyok, másrészt pedig a pályamunka felelőse is. De nem erről szeretnék én most beszélni, hanem arról, hogy mindig egy kicsit teletöltődik a szívem-lelkem magyarságtudattal, amikor nagyritkán felutazhatok Budapestre. Itt, a Duna-parton az ezeréves magyar történelem köszönt rám, csak a szememet kell körbejártatnom. Még akkor is, ha a december 5-ei népszavazáson a sztálinista propagandát meghazudtoló szoci igyekezet miatt az állítólagos többség meg is tagadott engem, aki saját akarata ellenére már nyolcvan éve eszi a hontalanság kenyerét. Engem, aki a szívemben magyar vagyok. Hiszem és vallom, hogy sokkal nagyobb magyar, mint jó néhányan azok közül, akik nem gondolva a következményekre, ott és akkor minket, a határon kívül rekesztett magyar testvéreiket oly büszkén megtagadtak. Hát testvér az ilyen? -- kérdem én nagy alázattal.
Szívet melengető látvány tárulkozik az utazó elé. Hátam mögött az Országháza, szemben a Duna a csodálatos hídjaival, majd Buda. Halászbástya, Mátyás-templom, Gellért-hegy, Citadella, Királyi vár és sorolhatnám tovább, de most nem ez a lényeg. A lényeg ez: mérhetetlenül büszkévé tesz, hogy ennek a különleges népnek vagyok a tagja. Egy olyan népnek, aki nem kérkedett és nem váltotta meg pénzért a Mohácson ért tragédiáját. Egy olyan népé, amely méltósággal emlékezik tragédiáinak színhelyére, nemzeti temetőire, amelyek Európa sok táján megtalálhatóak. Az egészen kicsiktől, mint a rodostói, az olyan hatalmasokig, mint a Don-kanyar. Én büszke vagyok erre a sokat szenvedett népre, hisz nincs még egy olyan nemzet, akit az újkori történelem során annyira átvágtak volna, mint minket Trianonban. De soha nem váltottuk át nemzeti traumánkat aprópénzre, és nem is igyekeztünk azzal minduntalan a velünk vagy mellettünk élőket irritálni. Ezért is nagy nemzet az én nemzetem, de nem csak ezért.
Arra, hogy miért tragédia a december 5-ei NEM, csak két példát szeretnék felhozni, hogy ne untassam a kedves Olvasót. Nemrégiben üzleti megbeszélésen vettem részt Csókán, és amikor már oldódni kezdett a hangulat, a Dunán-túlról érkezett szerb barátom egyszerre úgy félig sértésként ,,kidobta' az asztalra, hogy milyen magyar vagyok én, akit még az anyaország sem fogad el a magáénak. Akkor és azóta ez a kijelentés nagyon fáj. Nem azért, mert a pofámba vágták, hanem mert igaza volt a szerb barátomnak. Birsalmaszagú szülőfalum bejáratánál, noha a csókai községben az úgymond koalíciós hatalomban a magyarság egy része is szerepet vállalt, a tábla még most is azt hirdeti, hogy ,,Bánát monostor. A falu kijáratánál álló hasonló táblát már több mind fél éve elvitték festeni. Lassan szárad a nemzeti kisebbségi festék itt, a Délvidéken. Még akkor is, ha a községnek a helyi önkormányzattal megbízott és tisztességesen megfizetett embere történetesen kanizsamonostori. Lehet, hogy az erdőtől nem látható a fa? Meg is érdemli, mondanám, ha rosszakaratú lennék, hogy Nemecsek Ernő sorsában osztozzon az, aki a behódoló önösség mellett teszi le a voksát. Mondanám, de nem teszem, mondják azt helyettem mások. Tenni nem csak akarni, de merni és tudni is kell. Mert birsalmát lopni a gyermek is tud és mer, és azt sem kell szem elől téveszteni, hogy a júdáspénz nem minden esetben harminc ezüst. Lehet az annál sokkal kevesebb is.
Drága véreim, sajnos még mindig mesze van Pesttől ,,Bánát monostor, pedig lehetne sokkal, de sokkal közelebb is.