— A férjem már hosszabb ideje gyűjti a rovatban megjelent sorstörténeteket. A cikkeket jóval a megjelenésük után is szívesen olvassuk mindketten — mondja az ápolt külsejű hölgy mosolyogva. — Így született meg a gondolat, hogy én is elbeszélgetek magával. Nemcsak azért, mert úgy érzem, hogy az életem rendkívül mozgalmas volt, hanem azért is, hogy elmondjam: bármennyi keserűség éri is az embert élete folyamán, eljön az idő, amikor a nap neki is felragyog. Mivel velem ez már időskoromban történt meg, hiszem, hogy életünk ősze is lehet napsugaras, ha rokon lélekkel hoz össze bennünket a sors.

Egyszerű családból származom, négyen voltunk testvérek, három bátyám van. Már nagyon korán, a szülői házban megtanultam, hogy az életünk folyamán rengeteg igazságtalanság érhet bennünket. Az édesapám áldott jó ember volt, soha nem emelte fel a hangját, ellentétben az anyámmal, akinek az egyik bátyám volt az kedvence — engem sosem szeretett. Nem voltunk gazdagok, így bizony mindig sóvárogtam valami nyalánkság után. Alig voltam tízéves, mégis kristálytisztán emlékszem, hogy amíg én a disznóólat takarítottam, a kedvenc batyusom a kerítésen „lovagolt” és csokoládét majszolt. Én is kértem anyámtól, de azt mondta, nem ő adott a bátyámnak sem, később azonban meghallottam, amint a testvéremet korholja: — Mondtam, hogy úgy edd meg, hogy az a szaros ne lássa! Hát ilyen volt az én „pozícióm” a családban, és ez a bánásmód nagyon önérzetessé tett — nekem sosem kellett semmit kétszer mondani.

Mivel a szüleim szerint a fiúknak iskola, a lányoknak fakanál jár, hamar kimaradtam az iskolából, és dolgozni kezdtem. Persze a fizetésemet az anyám vette fel, eleinte azt sem tudtam, mennyit keresek. Alig múltam tizenhét éves, amikor udvarolni kezdett nekem egy legény. Jólesett, hogy valakinek fontos voltam, csak az volt a baj, hogy nem tudtam jól felmérni a helyzetet. Egy este éppen kikísértem a fiút, amikor ki akartam venni valamit az udvarban álló alsó épületből. Anyám ezt meglátva elmondott mindenféle könnyűvérű nőcskének, és hiába védekeztem, mondtam el az igazat, egyszerűen kidobott a házból. Volt egy nagynénim, akit szerettem, ezért hozzá mentem. Amikor az udvarlóm megtudta, hogy elzavartak otthonról, eljött értem. Még nem voltam nagykorú, amikor teherbe estem, megesküdni sem tudtunk.

Ebben a családban sem volt rózsás a helyzetem, a párom mostohaanyja ugyanis még enni sem adott. Ő főzött ránk, mert én éjjeli váltásban dolgoztam. Állandóan ellenem uszította a társamat, aki egy este minden különösebb ok nélkül agyba-főbe vert. Félni kezdtem tőle, féltettem a magzatot, ezért fogtam magam, és albérletbe költöztem. Igaz, hogy a párom egy idő múlva utánam jött, és ott is maradt, de az életünk nem volt irigylésre méltó. Eleinte azt hangoztatta — a mostohája nyomására —, hogy a gyerek nem az övé. Csak akkor kezdett enyhülni, amikor a lány már nagyobbacska volt, és a munkatársai azt mondták, hogy az ő anyjára hasonlít. Megesküdtünk, egy szerény házat is vettünk, melyet az évek folyamán szépen kicsinosítottunk, de sosem éltünk normális családi életet. A tettlegessége rendszeressé vált, ezért elváltam, de ott maradtam a közös ház külön bejáratú részében.

Hét évig éltünk így, miközben dolgoztam, neveltem a lányomat, gondot viseltem a szüleimre, akikkel személygondozási szerződést kötöttem, így amikor ők elhaltak, odaköltöztem a családi házba. Egyedül voltam, ezért befogadtam egy magányos nőt, aki eleinte csak egy kávéra tért be hozzám. Megsajnáltam, mivel ő is egyedül élt, úgyhogy hozzám költözött. Erre az anyósom és a férjem azt kezdték híresztelni, hogy viszonyom van a nővel, akit később — nem a mendemonda, hanem az alkohol miatt — kiraktam a házból. Amikor a lányom elvégezte az iskolát, és férjhez akart menni, kibékültem a férjemmel. Újra megesküdtünk, de hiába próbálkoztam, hiába sóvárogtam egy nyugodt, békés családi élet után, ismét elváltunk.

A lányom a családjával élt, a kislányuk is megszületett, és amikor kitört a háború, Budapestre menekültek. Ismét, immár nyugdíjasként egyedül maradtam. Ekkor kezdtem el járni a nyugdíjasok vasárnapi táncestjeire. Előtte már leveleztünk a leendő új férjemmel, akivel a táncmulatságon össze is melegedtem. Öt éve vagyunk házasok. Életemben először kapok olyan figyelmességet, szeretetet és megértést, amilyenre mindig is vágytam. Végre család vagyunk. Most már van, aki köszönetet mond, ha teszek érte valamit, aki mindenben segít, aki mindig mellettem áll. A lányom Budapesten él, a második házasságából született még egy lányunokám. Ők valamennyien elfogadták a házasságunkat, és tisztelik a férjemet. Én pedig hálát adok az égnek, hogy találkoztunk, és őszintén állítom: egy szeretetteljes emberi kapcsolat képes bearanyozni öreg napjainkat.