Ilyenkor, december végén, narancshalmok tornyosulnak a piaci asztalokon. Erről a gyümölcsről nekem is a béke jut eszembe. Tudom, hogy a gondolat nem új, hiszen a költő is megénekelte már a béke és a narancs kapcsolatát. ,,Ha békét mondok, narancsot érzek, aranysárgát, illatost, puhát. Ha békét mondok, rongyos kisfiún vastag örömöt látok, új ruhát.” (Gál László: Béke) De engem az aszalt szilva kékje és a fügefüzérek látványa is megnyugtat, mert ezek az ínyencségek is ilyenkor jelennek meg a kofák előtt, az üzletek polcain. Mert mindegyik ugyanarra emlékeztet. Az ünnepre. És drága nagyanyámra, aki most bizonyára az angyalkáknak hámozza a narancsot, ugyanúgy, mint egykor nekem. A lédús, zamatos gerezdekbe bele sem kóstolt, ő megelégedett a héj belsejében lévő fehér réteggel, amelyet éles késsel gondosan kivagdosott magának. De a maradékot sem dobta el, annak is volt helye a pattogó vaskályha tetején.
A békének két világnapja is van, mégis szűkölködünk benne. Az egyik szeptemberben található, ugyanis az ENSZ 1981-ben döntött úgy, hogy minden évben megünnepli. Erre az egy napra az egész világra erőszakmentességet és általános tűzszünetet hirdet. Huszonnégy röpke órára, mégsem tartják be. Mert a békét legalább olyan nehéz megvalósítani, mint írni róla. A megnyugtató eredményhez ugyanis békés eszközökre van szükség: párbeszédre, megértésre, együttműködésre, toleranciára, tiszteletre, mások értékeinek a felismerésére. Ami nem is olyan könnyű. Ha megkérdezzük az embereket, mit várnak az újesztendőtől, néhányan bizonyára ezt mondják: békét. Ilyen egyszerűen. És csak ennyit. Mert ez a szó mindent jelent: hitet, szeretetet, nyugalmat, biztonságot. Csak éppen nem ártana megvizsgálni a lelkünket, vajon béke van-e benne? Ha nincs, akkor meg kellene találnunk azt, ami békétlenné tesz minket. A béke és a biztonság érzése kiegyenlítődik bennünk, de arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy a béke adja a biztonságot, és nem fordítva. A belső békénket a legtöbbször nem mások veszélyeztetik, hanem saját gondolataink és érzéseink.
Radnóti Miklós volt az, aki az egyik versének a következő címet adta: Béke, borzalom. Mindannyian érezzük, a két fogalom nem egymáshoz illő, de gondoljunk csak arra, hogy a félelmetesen szép sorok 1938-ban keletkeztek. Amikor ,,az utcán béke lengett és valami borzalom.” Át tudjuk érezni, hiszen ilyen időszakot mi is átéltünk. Akkor, amikor tüntetni kellett a háború ellen. A békéért. És nálunk is előfordult, nem is olyan régen, az, ami a költő korában: sütött a nap, és egy gép dongott ott fenn.
A másik békevilágnap, amely minden bizonnyal közismertebb, és sokkal természetesebb, az január elseje, vagyis az újév napja. VI. Pál pápa óhaja volt, hogy ez a dátum minden évben a béke világnapja legyen, és ehhez mindig adott egy elmélkedési témát. II. János Pál pápa folytatta ezt a hagyományt, őt pedig XVI. Benedek pápa követi. Az idén az Igazságban a békegondolat volt az üzenetének a vezérmotívuma. Ezzel azt a meggyőződését fejezte ki, hogy amikor az ember ráhagyatkozik az igazság fényére, akkor szinte magától értetődően a béke útját járja.
A szilveszteri buli után, amikor mindenki korhelyleves mellett lábadozik, majd felkerekedik, hogy azoknak is minden jót és szépet kívánjon, akikkel nem sodródott össze az év legbolondabb éjszakáján, senkiben sincs harag, nyugtalanság, türelmetlenség. Mert ez a legfontosabb. A béke önmagunkban. Meg persze a világban is, de az ilyenkor olyan távoli. Inkább a lakóhelyünkön, a családban kívánjuk elsősorban. Hiszen a fohászban is ebben a sorrendben énekeljük: ,,Békét adj szívünknek, békét családunknak, békét nemzetünknek, békét a világnak!”