A Láthatatlan Kiállítás Budapest azért jött létre, hogy közelebb hozza egymáshoz a nem látók és a látók világát. Október 15-e a látássérültek nemzetközi napja — a fehér bot világnapja —, melynek célja a közvélemény figyelmének ráirányítása a vakok és a gyengénlátók sajátos helyzetére, keresve a társadalomba való beilleszkedésük lehetőségeit.

Maga a kiállítás két szakaszból, egy látható és egy láthatatlan részből áll. Egy gyengénlátó személy, Zsuzsa fogad bennünket. Jóvoltából megismerkedhetünk a Braille-írás és -olvasás alapszabályaival. Egy speciális írógép és a Braille-ábécé segítségével emlékül leírhatjuk a nevünket, azután kipróbálhatjuk azokat a vakok és gyengénlátók számára kialakított fejlesztő játékokat, amelyek segítségével a tapintásérzékelésüket fokozhatják.

Ezután következhet a kiállítás láthatatlan része. Felsorakozunk az ajtóban, Zsuzsa még elmond néhány instrukciót, aztán belépünk a kiállítás következő szakaszába. Eleinte sűrűn pislogunk, reflexből, mintha ettől kiélesedne a kép, de semmit nem látni, koromsötét van. Egy női hang szólít meg bennünket, bemutatkozik. Csilla születésétől fogva nem lát mást, csak a fényt. Négy gyermeke van, tárlatvezetőként dolgozik a Láthatatlan Kiállítás Budapesten. Mi, a látogatók — milyen kifejező is ez a szó — szintén egyenként bemutatkozunk, majd megtudjuk, mire számíthatunk a következő órában. Megismerkedünk a legfőbb szabályokkal, hogyan tudjuk kitapintani a falat a kezünkkel, hogyan tudjuk védeni magunkat. Ez persze korántsem elegendő utasítás ahhoz, hogy a sötétben hatalmába kerítő diszkomfort megszűnjön. A bizonytalanság és a másik személyre való ráutaltság fura összhatást kelt az emberben.

Csilla a kiállítás során hat helyszínen vezet át bennünket, melyeket végigjárva nagyjából megtapasztalhatjuk a láthatatlan világot, hogy milyen benne mozogni, létezni, és közben a kérdéseinkre is válaszol. Megbeszéljük, hogy mivel segíthet egy látó egy fehér bottal közlekedő embernek az utcán — az olyan mozzanatoktól kezdve, hogy a megszólítás után kérdezzük meg, tudunk-e valamiben segíteni, és hogyan.

A helyszíneket végigjárva egy-egy élethelyzetbe is beleképzeljük magunkat: vajon hogyan intézi a bevásárlást, jár-e fodrászhoz, hogyan ismerkedik, mi alapján értékel másokat valaki, aki nem lát? A szórakozást illetően mit élvez, és mit nem? Csilla például egy e-book és a beszélő program segítségével nagyon szeret olvasni, jobban is, mint a hangoskönyvek által. Amikor a hangoskönyv megjelent a piacon, töredékére csökkent a könyvtárakban a Braille-könyvek száma, így a Braille-olvasást mára a beszélő könyvek hallgatása váltotta fel. A galériák és a múzeumok pedig — melyek esetében a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” irányelv érvényesül — a kevésbé barátságos helyek közé tartoznak, nem úgy, mint a színház vagy a mozi, ahol a hangok alapján egy nem látó is teljesen maga elé tudja képzelni a történeteket. Mint ahogyan mi is egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy idő után a vizuális ingerek nélkül is teljes képet kaphatunk az által, hogy a legtöbb információt adó szervünket kikapcsolva más érzékeink igyekeznek betölteni az űrt, felerősödve, a hangok, az illatok vagy akár a légmozgás felismerése által.

Az említett beszélő program csak egy azok közül az előrelépések közül, amelyeket a technikai fejlődés hozott az esélyegyenlőség érdekében. A beszélő szoftverek segítségével a nem látók már a hagyományos írást is el tudják olvasni, az okostelefonokra pedig már számos olyan alkalmazást fejlesztettek, amely megkönnyíti a vakok hétköznapjait. Van például papírpénzolvasó alkalmazás, mely — mondanom sem kell — megkönnyíti a fizetést, ezenkívül az útvonaltervezőnek is nagy hasznát veszik. Persze ezzel sem oldódik meg minden gond addig, amíg a nagyobb cégek, melyek a mindennapokban megkerülhetetlenek (bankok, közvállalatok, hivatalok) nem teszik akadálymentessé a weboldalukat. Ha valaki nem tudja interneten elintézni az ügyeit, akkor személyesen kell elmennie a hivatalba, ott pedig a sorban állás után sem tudja kitölteni a szükséges dokumentumokat, mert azok kizárólag hagyományos formanyomtatványok. Sajnos számos olyan esetről tudunk, amikor egy-egy cég irreális fejlesztésekre nyert el irreálisan nagy összegeket ahhoz képest, hogy az általa képviselt pályázat érdemben egyáltalán nem segíti a vakok és a gyengénlátók esélyegyenlőségi törekvéseit.

— Legszívesebben eltöröltetném a fehér bot világnapját és az ehhez hasonló napokat — mondja nem kis megrökönyödésemre Csilla, majd elmagyarázza, csalódottsága abból fakad, hogy számukra rengeteg pluszmunkával járnak az ilyen jellegű rendezvények, programokat kell szervezni, médiában megjelenni, miközben semmilyen előrelépés nem követi ezeket a megmozdulásokat. Így már érthető, miért nem lelkesedik annyira. 

Mire a séta végére érünk, mélyreható benyomást kapunk arról, milyen lehet egy világtalan ember élete. A tapasztalatok kiegészülnek azzal, hogy tárlatvezetőnk minden feltett — akár személyes jellegű — kérdésünkre válaszol, s ez által valahol ő maga is exponátummá lép elő. Így — ha lehet — talán még bensőségesebb az élmény.

A sötétből kifelé haladva a szürkületben látjuk meg először a tárlatvezetőnk arcát, de ennek az információnak nincs túl nagy jelentősége, hiszen ekkor már egy órája ismerjük. A fényre kiérve ismét sűrű pislogások következnek. Számunkra itt véget ér az a kalandtúra, amely a vakoknak hétköznapi valóság. Jó volna, ha ebben a láthatatlan valóságban legalább ők nem volnának láthatatlanok.

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág