Miután László Sándor, a korábbi igazgató január 27-én, az intézmény 39. születésnapján egészségügyi okokra hivatkozva bejelentette lemondását az Újvidéki Színház igazgatói posztjáról, az újvidéki városi képviselő-testület február 22-ei ülésén Gyarmati Katát, a színház dramaturgját nevezte ki az intézmény élére.
Gyarmati Kata a Veszprémi Színháztudományi Tanszéken szerzett oklevelet, majd több társulatnál, köztük a budapesti Bárka Színháznál is dolgozott. 2008-ban visszatért Újvidékre, és azóta dramaturgként, művészeti vezetőként az Újvidéki Színháznál dolgozik. Feladatkörének nehézségeiről, az Újvidéki Színház helyzetéről, valamint a rövidebb és hosszabb távú terveiről beszélgettünk.

* Hogyan tudja magában összeegyeztetni a művészt és a racionálisan gondolkodó vezetőt?
— Olyan típusú dramaturg vagyok, aki részt vesz a próbafolyamatokon is, ezért közvetlen közelről ismerem a színháznak azt a mechanizmusát, amely az előadás elkészítését foglalja magában. Az utóbbi időben pedig úgy hozta az élet, hogy megismerkedtem a színház üzemeltetésével is. Négy évig voltam az Újvidéki Színház művészeti vezetője, így nagyjából ismerem azokat a kérdéseket, amelyek egy repertoár összeállításakor felmerülnek, és betekintést nyertem az intézmény pénzügyi vonatkozásaiba is. E két területnek az összeegyeztetése nem volt nagyon megterhelő feladat, mert most az új feladatra koncentrálok, a dramaturgia pedig olyannyira a véremben van, hogy nem tud elhalványulni. Nagyon sok olyan művészembert ismerek, aki tökéletesen tudja vegyíteni ezt a kettőt. Az én elképzeléseim a munkatársak révén, közvetett úton kerülnek majd megvalósításra. Az Újvidéki Színházban nagyszerű kollégák vesznek körül, nagyon nagy segítséget kapok tőlük, és most engem is bevezetnek azokba a munkamódszerekbe, amelyek jóllehet bejáródtak már, de eddig ismeretlenek voltak számomra.

* A szűkebb és tágabb régióban hol látja jelenleg az Újvidéki Színház helyét, és mennyiben tér el a színházról alkotott képe attól, amit látni szeretne?
Jelen pillanatban, azt gondolom, a régió egyik legerősebb színháza vagyunk — főleg ami az exjugoszláv területet illeti — az előadásaink színvonala tekintetében is. Társulatunk igyekszik mindig maximális művészi alázattal dolgozni. Vannak még fontos céljaink. Nyitni kellene jobban más színházak felé. A gazdasági helyzet miatt ma már szinte lehetetlen — pedig fontos lenne —, hogy az előadások áramoljanak, hogy produkciókat tudjunk cserélni. Ez nagyon nagy jelentőséggel bír, hiszen így tudnak csak bekerülni az új formák, törekvések a színházi körforgásba. Különben ismeretlenek maradnak előttünk, és csak ebben a szűk közegben tudunk tevékenykedni. Szeretnék szélesebb spektrumot felölelni, és azt hiszem, ezek azok a törekvések, amelyek mentén haladni kellene ahhoz, hogy minél többen megismerjék színházunk előadásait, akár az exjugoszláv területeken, akár a Kárpát-medencében. Olyan izgalmas övezet ez a kicsit balkáni, kicsit magyar, amelyben szinte mindenhol megtalálható mindenki, hogy kár lenne, ha ezt az adottságot nem használnánk ki.

* Milyennek tartja a vajdasági hivatásos színházak kapcsolatát?
— Az igaz, hogy mindent lehetne jobban csinálni — ezt is —, de véleményem szerint a színházak között nagyon jó a viszony. Szép összhangot tudunk teremteni mind a repertoárpolitikában, mind az emberi kapcsolatokban, vagy akár a művészek cseréjében. Arra viszont oda kellene figyelnünk — ezt elsősorban magamnak mondom, és szerintem a kollégáim is egyetértenek vele —, hogy gyakrabban játsszunk egymásnál, többet vendégszerepeljünk. A szabadkai Népszínházzal igyekszünk erre havonta-kéthavonta lehetőséget teremteni. A többi színházzal is próbálunk ilyen kapcsolatot fenntartani, de bizonyára tovább lehetne bővíteni az együttműködési formákat.

* Ön szerint melyek a mutatói egy színház fejlődésének, illetve hanyatlásának?
— Ez nagyon komplex kérdés. Peter Brooknak van egy elmélete, amely szerint egy színház mechanizmusa, organizmusa — csakúgy, mint az ember sejtállománya is — hétévente regenerálódik, kicserélődik. Ez nyilván rengeteg tényezőtől függ, például attól, hogy érkeznek-e kreatív energiák, illetve meg tudjuk-e tartani a már meglevőket; hogy milyen előadásokat tűzünk műsorra; hogy azok a rendezők, akiket hívunk, miként tudják befolyásolni mágikus rendezői erejükkel egy társulat továbblendítését; hogy a rendezőkkel való találkozások szerelmek lesznek-e vagy csalódások. Tehát nagyon sok minden szerepet játszik ebben a kérdésben, de azt hiszem, hogy a legfontosabb, ami meg tud tartani egy színházat, és ami feltétele a minőségi alkotásnak, az mindenféleképpen a szakmai alázat. Én ezt tartom egy színházi alkotó legfontosabb tulajdonságának. Mert a sikerek függnek a holdfogyatkozásoktól, a napéjegyenlőségtől, a bioritmustól és a kémiától is, attól is — hogy metafizikai vonatkozással éljek —, hogy találkozik-e valami, vagy nem találkozik. Ezek nyilván befolyásolják egy színház fejlődésének az útját, de ugyanúgy fontosnak tartom a kudarcok megélését is, mert azok ugyanúgy pallérozzák az egyéniséget, mint a sikerek, sőt néha talán jobban is. Ha viszont működik egy általános értelemben vett alázat a színházban, akkor, azt hiszem, bármit képes átvészelni egy társulat.