home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Legénybúcsú
Perisity Irma
2022.08.05.
LXXVII. évf. 30. szám
Legénybúcsú

Élete legfontosabb eseményét minden ember másként éli meg. Sokan azt tartják sorstörténetnek, ha életükben mindig történik valami rendellenes, míg mások egy-egy eseményről gondolják, hogy meghatározta életútjukat. Az utóbbiak közé tartozik a hetvenen túli, ám irigylésre méltó tartású, idős úr, aki az üdvözlés után mosolyogva mondta, maga sem tudja, valójában miért kérte ezt a beszélgetést.

— Útközben, amíg jöttem, igyekeztem magamban egy kicsit összeszedni a mondanivalómat, és magam is meglepődtem, mennyi idő múlt el azóta, és bennem még mindig élénken élnek az emlékek — mondja, és a hosszúra sikeredett bevezető mondat után nagyot sóhajt, majd vasalt zsebkendővel megtörli izzadó homlokát. — Tanyasi születésű, egyke gyerek voltam, de a városban jártam középiskolába, és az érettségire készültem, amikor szerelmes lettem egy harmadikos gimnazista lányba. Ne csodálkozzon, ő egy olyan lány volt, akibe az egész gimi szerelmes volt: szemrevaló, okos, kacér, jól öltözött, egyszóval olyan jelenség, akivel a végzős fiúk közül is bárki szívesen ment végig a város főutcáján. Eleinte nem nagyon bukott rám, igaz, én öltözködésben egy kicsit visszafogott voltam, viselkedésben magamon viseltem a tanyasi gyerekek jellegzetességeit, talán ezért nem voltam neki elég érdekes. Amikor összemelegedtünk, akkor mesélte el, hogy nagyon idegesítette a fekete köves pecsétgyűrű, melyet az ujjamon viseltem. És azon is csak jót nevetett, amikor próbáltam megmagyarázni, hogy azt a gyűrűt az apám akkor vette, amikor már tudtuk, hogy kimehetek az érettségire, ezért viselnem kellett az apám iránti tiszteletből. Szerinte ez olyan ósdi szokás, amelyet már a filmekben sem látni. Már akkor tudnom kellett volna, hogy mi nem egy világból vagyunk.

Sikerrel leérettségiztem, a szüleim javaslatára a mezőgazdasági karra iratkoztam. Apám azt mondta, jól jön majd egy agronómus a családban, aki modernizálja a termelést. Közben dúlt a szerelem köztem és a lány között, legalábbis én meg voltam erről győződve. Időközben megismerkedett a szüleimmel, majdnem minden hétvégét nálunk töltött a tanyán, és most már tudom, mi volt a döntő, hogy igent mondott a házasságra. Tetszett neki, hogy a környéken a szüleimet mindenki tisztelte, felnéztek rájuk, mert valamennyivel tehetősebbek voltak a nagy átlagnál. Még saját arató-cséplőnk is volt, mely abban az időben csodának számított egy tanyasi gazdaságban. Négy évig udvaroltam neki, és amikor befejeztem az egyetemet, megtartottuk az eljegyzést, én pedig elmentem katonának. Amikor leszereltem, megbeszéltük a lakodalom időpontját, és készültünk annak megünneplésére.

Én a katonaságnál hallottam először a legénybúcsúról, és nagyon megtetszett az ötlet. Elég sok barátom, egyetemi évfolyamtársam volt, akivel nagyon jó kapcsolatot ápoltam. Úgy döntöttem, hogy a lakodalom előtti szombaton megtartom a legénybúcsút. A fiúk mindenféle mókás dolgot szerveztek, a húsztagú társaság hajnal felé ment szét. Vártam, hogy a menyasszonyom jelentkezzen, de hiába. Késő délután a szülei jöttek hozzánk, azt hitték, a lányuk nálunk van. Akkor derült ki, hogy eltűnt, senki sem tudta, mikor ment el, és hova. Hétfőn délelőtt jelentkezett a szüleinek, azt mondta, Zágrábban van egy „ismerősével”, aki ott egyetemista. Kérte a szüleit, jöjjenek el hozzánk, csináljuk vissza a lakodalmat, ő ugyanis elhatározta, hogy nem jön hozzám feleségül. Nem nehéz elképzelni, hogy egy maradi környezetben milyen visszhangot keltett egy ilyen hír. Hetekig rólunk beszélt az egész környék, az anyám szégyellt kimenni az utcára. Azt hiszem, egy kicsit belehaltam a történtekbe. Tudja, nem csak azt sajnáltam, hogy őt elveszítettem, nekem jobban fájt a felismerés, hogy senkinek sem szabad fenntartás nélkül hinni. És ez a későbbi életem folyamán sem hagyott nyugodni. Kétszer nősültem, az első feleségemet azért hagytam ott, mert azt hittem, hogy megcsal egy régi ismerősével, aki véletlenül bukkant fel a városban. És mint később kiderült, semmi sem történt köztük, csak felidézték a régi, iskoláskori élményeiket. Amikor megismertem a második feleségemet, azzal kezdtem a kapcsolatunkat, hogy elmeséltem neki a legénybúcsúmat és mindazt, amit azok az események elindítottak bennem. Azt hiszem, jól tettem, mert megértette, mit éltem át. Nagyon jó humorú teremtés, azzal kezdte, hogy megígérte, nem tartunk több legénybúcsút, nehogy véletlenül én lépjek le. Csaknem harminc évet éltünk le együtt egy harmonikus, normális házasságban. Felneveltük a két lányunkat, az idősebb már régen férjhez ment, a fiatalabb azt mondja, ő nem kockáztat, sosem megy férjhez, mert vele is megtörténhet, ami az apjával. Három hónapja, hogy meghalt a feleségem, és azóta készülök erre a beszélgetésre. Neki sosem mondtam, de magának igen: sokszor estem kísértésbe, hogy utánalopakodjak, ha elment valahova, de szégyelltem magam emiatt. Azért most kimondom, ő már nem hallja, vagy ha hallja is, nem kell előtte szégyenkezve lesütnöm a szememet.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..