,,A szerelem örök emberfeletti és titokzatos erejével lebont mindenféle mesterséges válaszfalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon emelt közénk.' (Márai Sándor)
Az argentin metropoliszban, Buenos Airesben több mint egy évtizedig nyüglődő, honvágytól meggyötört édesapám mondta mindig: ,,Az élet akkor értelmes, akkor szép, ha olyan, akár egy tüzes szemmel, feszülő derékkal eltáncolt tangó. Meglehet, hogy az a bizonyos lassú-gyors-lassú-gyors tánc fölöttébb veszedelmes dolog, ha azonban ketten egymáshoz simulnak, és érzik szívük lüktetését, akkor az több, mint ha az eskető pap előtt azt suttognák: holtomiglan-holtodiglan'. Erre gondoltam, amikor most, tavaszidőben becsöngettem a mérnök úr, Balla László és drága neje, a gyermekorvos Piroska lakásának ajtaján. Nem vártam homlokcsókot, de azt kaptam Piroskától, ölelést Lacitól, végeredményben földik vagyunk. Mindhárman a nagybecskereki hírneves Messinger Gimnáziumban koptattuk a padot, persze nem ugyanabban az osztályban és nem ugyanabban az évben.
- Nézd, fiacskám - mert ha meggondolom, a fiam lehetnél -, úriember nem dicsekszik a hódításaival. Maradjunk tehát abban, hogy Laci hódított meg engem (én pedig őt). Így volt megírva abban a bizonyos nagykönyvben. Érdemes volt-e egymás szemébe néznünk, kérded? Ha nem értettük meg, akkor megéreztük egymást. Ha nem éreztük meg, akkor megértettük egymást. De szóljon erről Laci... - így Piroska már az ajtóban.
- Vannak olyan pillanatok - vette át a szót a mérnök úr -, olyan esték és nappalok, amikor a kezet a kézbe maga az Úristen teszi. Velünk valami hasonló történt. De akkor az még csak amolyan kamaszos flört volt. A szerelem akkor tört rám, azaz ránk, amikor 1941-ben felrohantam Belgrádba az én Piroskámhoz. A háború küszöbén álltunk, Belgrádban életveszélyes volt tartózkodni. Elmentem érte, s akkor - minek tagadjam - már-már a toll után nyúltam, hogy versben üzenjek neki. Ezt megtettem minden szent ünnepen, Piroska születésnapján a múzsai ajak érintett meg.
- Nagy Utazás - együtt. Mióta is?
- Laci elkerült Budapestre, és én követtem. Mindenhova követtem, mert neveltetésem azt sugallta, hogy a frigy örökkévalóságig tart azzal az emberrel, akit nekem rendelt a sors. Mindketten a 88. gyertyát fújtuk el a születésnapi tortán, összesen 176 esztendőt ajándékozott nekünk az élet. Ebből - ahogyan Laci mondogatja mostanság - 100 évet neki osztottak, nekem 76 marad..., de ha csak tőle függne, magának 150 évet adna, nekem 16-ot. Igen, 16-ot... 65 esztendeje azok vagyunk egymásnak, ami a testnek a kenyér, ami tavaszi zápora a földnek. Letörölhetetlen riadalom sohasem volt az arcunkon.
A mérnök úr az asztalon egy könyvben lapoz.
- Ez az én újságom, magam szerkesztem. Piroska az egyetlen ,,előfizető"-je és olvasója. Minden rovat kizárólag rólunk szól. Nem említem azt, hogy Pesten Csík Ferenc, az olimpiai bajnok fogadott, hogy Piroska a Baros-klinikán dolgozott, arról sincs benne egy sor sem, hogy a Magyar Királyi József Nádor Egyetemen szereztem diplomát 1943-ban, nem olvashatsz a díjaimról, a sporteredményeimről, számos diplomámról, arról, hogy Piroska 1944-ben Szegeden diplomázott, sőt elhallgatom az ázsiai és az afrikai utazásaimat, munkámat is egy egzotikus égtájon. Mindig úgy ,,mentünk világgá', mintha víkendre utaztunk volna, mert vajon mi szebb az otthon zöld füvénél? Sok mindent versbe foglaltam, főleg azt, ami velünk, az egykori ,,diákokkal' történt. Pesten a Rózsák téri római katolikus templomban eskettek össze bennünket. Igen, azóta 65 év múlt el, s most, a minap ezt jegyeztem le: ,,65 éve tart életünk örömteli szava/ gyengéden finom volt minden pillanata/, nincs benne egyetlen parányi folt/, minden napja értékes és nagyszerű volt...' Te, nehogy megjelentesd a lapban ezeket a sorokat!
- Nem, dehogy!
- Nehéz évek következtek, ugye, Lacikám? De akkor is nekem írta az Énekek énekét... 1945-ben olyan sovány voltam, akár egy koplaló fotómodell. 35 kilós voltam... Hosszú-hosszú utakat tettünk meg gyalog, amíg Magyarországról hazavergődtünk. Sok rossz elkerült bennünket, kevés jóban volt részünk, de mi koldusszegényen, mégis királyi gazdagsággal a lelkünkben megpróbáltunk talpon maradni. Én Nagybecskereken a kórházban rögtön több osztálynak a főnöke lettem, Laci életútját ismered... Gyermekeink születtek: Mária (Marika) és Júlia. Mária most Pesten dolgozik, a Soros Alapítvány aktivistája, egyébként építészmérnök. Júlia Amszterdamban él. Két unokával gazdagították a gyermekeink a világot. Az egyik Luxemburgban él, a másik Amszterdamban...
- Ha felütjük ennek az újságnak a lapjait, találunk-e abban néhány sort Laci bátyánk - mondjam így - rigolyáiról?
- Nem, nem. Laci nem egy viháncnok, hanem egy angyal - extázis nélkül. Nem vezet gépkocsit, az anyagiak nem érdeklik. Mondtam is neki: ,,Lacikám, ebben a nyomorult világban mindenki lop! Ha te ezt nem teszed, nem kapsz szobrot a téren'. Igen, Laci egy angyal... Nem hinném, hogy gyerekkorában csúzlival célozta meg az ablakokat...
Ő olyan ,,hétköznapi' tud lenni. Nemrég azt mondta: ,,Pirikém, a jövő héten Honoluluban úszom, nem messze a Waikiki Beachtől. Velem tartasz?' Persze hogy vele tartottam. Mellette úsztam a Begán is - a Brankovántól a Fischer-strandig. Mellette sündörögtem Teheránban is, az afrikai országokban, mindenütt. Ó, el ne feledjem! Ha egy úszóversenyre az én Lacim benevezett, a szervezők azonnal összedugták a fejüket, mondván: ,,Szóval indul Balla László is. Most már csak az a kérdés, hogy ki lesz a második.'
- Diplomák, érmek, kitüntetések...
- Ezt itt, látod, ezt Piroska akkor érdemelte ki, amikor a Szaddám Huszein által elüldözött irakiakat, mintegy 20 000 menekültet gondozott. Gyerekeket és öregeket gyógyított egy táborban Ábádán mellett...
- Laci azt persze nem említi, hogy az iráni sahtól országunk számára 2,5 dollárért vásárolta az olajat. Ő mindent elhallgat, azt is, hogy a napokban Zentáról érkezett hozzánk egy delegáció. Mire is kértek fel?
- Arra, hogy a Zentán megalakuló tehetséggondozó számára a Bolyai Farkasról szóló írásokat, újságcikkeket gyűjtsem egybe, mert szükségük volna rájuk. Megkértek arra is, hogy legyek egy alapítvány elnöke. Hát... Meg aztán nézd, ezt a volt diákjaim üzenik: ,,A te lelked meghódította a szívünket...'
- Futva át a világon - megérte?
- Munka mindig akadt mindkettőnknek. Lacival csupa öröm az élet. Nem válogatós az asztalnál, de a tésztaféléket - mintha olasz volna - jobban kedveli a pörköltnél. Táncba ritkán vitt, nem egy Fred Astaire, meg hát én sem vagok Ginger Rogers, de a bálokon - jaj, de régen volt - bizony szívesen ,,beugrottam a nagybőgőbe'... Meg aztán a humorérzékünk mindenen átsegített.
- Mérnök úr, az utolsó vallomás jogán?
- Tudod, a háború meg minden, ami mostanság történt, fatörzseket szaggatott ki gyökerestül, égett az égboltozat. Mi meghúztuk magunkat. Engem Piroska szeme éltet. Magamban pedig azt mondom minden este: ,,Újítsd erődet, édes szerelem...'
Ahogyan elöljáróban említettem: az élet egy tangó, mi más volna? A közös szédület életre szóló Nagy Kalandja. Ők ketten 65 esztendeje tangóznak, s egyre szorosabban simulnak egymáshoz. Kicsit patetikusan: így szép, így érdemes élni akár 150 évet is. Örökös harmóniában. Ez olyan szép, hogy az ember sírva fakad tőle...