„Előadásomat a gyimesiek és a vadon élő állatok kapcsolata köré – különös tekintettel a gyógyászati vonatkozásokra – építettem fel. Ez a kapcsolat rendkívül sokszínű, beletartoznak a fontosnak tartott állatok, az úgynevezett ’nemszeretem állatok’, valamint a szentnek tartott ’égi madarak’ is.

A madarak vándorlása, az áttelelés mindig fontos téma volt a gazdálkodók körében. A gyimesiek elmondták, hogy a barázdabillegetőt, ahogy ők nevezik, ’leánykamadarat’ télen is szokták látni. Ez azért is érdekes, mert a tudomány jelenlegi állása szerint e madarak nem tudnak áttelelni hibernált állapotban. A helyiek szerint mégis forrásfejekben vészelik át a leghidegebb évszakot, máskor az odvas fákban is találtak megdermedt egyedeket. Magam is ráakadtam egy leírásra, miszerint Kölni Albert, vagy egyházi nevén Nagy Szent Albert, a középkor legnagyobb német egyháztanítója egyik írásában a fecskéket említette. Leírta, hogy télen a kivágott tölgyfák odújából potyogtak ki a megdermedt madarak; a gyimesi történetnek tehát ezeréves párhuzamai is vannak.

Gyimesi Barázdabillegető Pabar Zoltán fotója

A népi gyógyászattal kapcsolatban a sárgahasú unkát hozom fel példának. Ahogy ott nevezik, szentgyörgybékát (ezek a kétéltűek éppen Szent György nap táján jelennek meg a forráslápok környékén) az állatgyógyászatban használták a hályogos szemű lovak vagy tehenek kezelésére. Erdős vidéken járunk, s ha a lovakkal fát húzattak, és egy faág az állat szemét megütötte, ennek következményeként hályog keletkezhetett. Ekkor az állattartók a béka ebihalait (helyi nevén békapintyő) ragadták meg, s a lekötözött ló szemébe dörzsölték. A békafaj erősen irritáló hatású stressz váladéka fejtette ki ekkor hatását: lemarta a hályogot. Erre a más területen – Sóvidéken, s Szentegyháza környékén – is bevett gyakorlatra már csak az idősek emlékeznek.

Gyimesi sargahasuunka Pabar Zoltán fotója

Az előadásban nemcsak az ember- és állatgyógyászatra tértem ki, hanem arra is, hogy a gyimesiek szerint az állatok milyen szerepet játszanak a természet, a táj egészségének fenntartásában. Ezzel kapcsolatban került szóba a keselyűk, ahogy Gyimesben nevezték a hurtánsasok emlékezete. E ragadozó madarak nagyon fontos szerepet játszottak – az elhullott állatok eltüntetésével – az ökoszisztéma, a természeti rendszerek egészséges működésében. E csupasznyakú keselyűk – elsősorban a fakókeselyű és a barátkeselyű – az 1940-es évekig éltek a Keleti-Kárpátokban. Szerepüket később a nagyragadozók, a farkas és a medve részlegesen átvette. E fajok nagyon sok kárt okoznak, de szinte mindenki megemlíti, hogy az elhullott állatok okozta fertőzésveszély megszüntetésével hasznot is hajtanak.”

Gyimesi Barátkeselyű Mongólia Molnár Ábel Péter fotója