„Mindenki az élete nagy álmát szeretné megvalósítani, aki szállodahajón vállal munkát. Mágnesként vonzza a fiatalokat a jó fizetés, a busás borravaló reménye meg annak lehetősége, hogy bejárhatják az egész világot, s olyan távoli, egzotikus szigetekre is eljuthatnak, ahová egyébként talán soha. De ez is csak egy munka. Napi 10—12 órás kőkemény munka. Felszolgálóként hétkilós tálcákkal a karodon futkosni az asztalok között — hát nem egy leányálom...”

Ezek a nemrég olvasott sorok jutottak az eszembe a minap a Pestről Szabadka felé tartó vonaton. Valamilyen furcsa ötlettől vezérelve a kerékpártároló melletti tizenkét személyes, tágas utastérbe ültem be, egyedül. Aztán indulás előtt nyílt az ajtó, és nyolcan tódultak be rajta. Egy hangos, jókedvű belgrádi társaság. Hat fiatalember, és két fiatal nő. Valamennyien jó harmincasok. A beszélgetésükből hamar kiderült: egy hétvégi tréningen vettek részt Budapesten. Abból pedig, hogy „cruiser így, cruiser amúgy” hamar rájöttem, tengeri túrahajókon szoktak dolgozni. Ketten (informatikusok) a szállodahajók műszaki személyzetéhez tartoznak, a többiek hajópincérek.

A mellettem ülő magas, hihetetlenül karcsú nő is (iskolai végzettségre, valódi hivatására nem derült fény) felszolgálóként húzott le hat hónapot egy luxushajó bárjában. Egy hónapja ért haza, még mindig halálosan fáradt, de pihenni még nem volt ideje, nem tudott. Azonnal beiratkozott egy intenzív németnyelv-tanfolyamra (olyan cirkálón szolgál, amelyen zömmel német nyugdíjasok indulnak Föld körüli útra), természetesen a saját költségére. A főnöke szerint beszélgetnie, társalognia kell a vendégekkel, ha kedvesebb lesz hozzájuk, biztosan jobban fogy majd az ital. Szóval, reggeltől estig németet tanul, és gyógytornászhoz jár — kegyetlenül fáj a háta, nem bírja a strapát. De az újabb túra előtt mindenképpen elmegy majd 4—5 napra pihenni. Valahová a hegyekbe, ahol nem kell emberekkel találkoznia. Olyan néptelen, eldugott helyre vágyik, ahol egy lélek sincs, s még a madár se jár.

„Én legutóbb mindjárt a pihenéssel kezdtem” — mondta a velem szemben ülő, vagy két méter magas, sztár külsejű fiatalember. — „Megbeszéltem a főnökömmel, hogy haza sem jövök velük, hanem ott maradok Indonéziában. Az egyik kis szigeten üdültem. Ez volt életem legszebb, legjobb nyaralása. Aztán itthon végre berendeztem a szobámat, tévét vettem.”

Mint aki nem is hallja, miről beszélgetnek, kitartóan bámultam a tájat az ablakon át — miközben összeszorult a szívem. A „szobámat” kifejezés számomra ugyanis azt jelenti, hogy ez a meglett férfi (nyilván közelebb jár már a negyvenhez, mint a harminchoz) Belgrádban még mindig a Mama Hotelben lakik, azaz a szüleivel él.

Még szomorúbb lettem attól, amit néhány perccel később az intenzív németnyelv-tanfolyamot gyűrő lány közölt bizalmasan a többiekkel. A szemközt ülő fiatalember és a mellette ülő nő elmentek a büfékocsiba kávézni, mert ott cigizni is lehet. Amint kiléptek, a fájós hátú pincérnő megsúgta: ők ketten együtt vannak, amúgy mindketten orvosok.

Hümmögés.

Aztán valaki azt kérdezte a lánytól: mikor izgult, rettegett jobban. Akkor-e, amikor először indult a hajóra dolgozni, és még nem tudta, hogy mi vár rá? Vagy most, amikor már tudja?

„Most, hogy már tudom” — válaszolta.

Szabadkán úgy szálltam le a vonatról, hogy már sosem derül ki, mi lehet/lehetett a hihetetlenül karcsú lány meg a két fiatal orvos életének az álma.

Csak lépkedtem az eső áztatta város néptelen utcáin. Délután volt, s arra gondoltam, sötét este lesz, mire hazaérnek. Pedig a Budapest—Belgrád távolság igazán nem nagy. Számukra különösen nem az.