A mindenkori űrhajósokat ugyanis hősként tartják számon, noha túlságosan messzire még senki sem merészkedett. Leszámítva a holdra szállást — melyet mindmáig sokan megkérdőjeleznek — nem sok hosszú távú űrutazásról beszélhetünk.

Az emberiség továbbra is rendkívül keveset tud a világegyetemről. Néhány űrszonda és űrteleszkóp értékes elemzéseit, megfigyeléseit, káprázatos képeit leszámítva továbbra is parányi bolygónk rabjai vagyunk. De könnyen elképzelhető, hogy azért nem tudunk és nem tudhatunk meg soha túl sokat az univerzumról, mert lehetséges, hogy az nem más, mint egy hologram. Mindezt még az ezredforduló előtt vetette fel egy argentin elméleti fizikus. A kutató szerint a gravitáció végtelenül finom, vékony, vibráló húrokból ered. A rendkívül bonyolult húrok világa kilenc dimenzióban létezik az űrben. Az idő pedig egy további dimenzió, mely csupán egy kivetítés vagy egy hologram. Ez az elmélet azóta is lázban tartja az űrkutatókat, viszont japán fizikusok legújabb felfedezése alapján mindez lehetséges. A távol-keleti ország kutatói a többi közt a fekete lyuk helyét és belső energiáját vizsgálták, valamint az olyan virtuális részecskék hatását térképezték fel, amelyek folyamatosan ki- és beugrálnak a létezésből. Ezután a számadatokat összeegyeztették egy olyan kozmosz belső energiájának adataival, amelyben nem létezik gravitáció. Végeredményként az adatok tökéletesen megegyeztek. Szóval egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az univerzum csupán optikai csalódás vagy valamiféle határfelületi jelenség.

A holografikus világegyetem elméletének helyességét manapság egyre többen ismerik el, és ha csak részben igaz az elképzelés, akkor ennél semmi sem bizonyítja jobban, hogy maga a vélt vagy valós valóság messze különösebb, mint a bármelyik sci-fi moziban megjelenített ötlethalmaz.