Ahogy ott lejti táncát előttünk, ahogyan a csizmája szárát csapkodva meg-megemeli a magyar muzsikától átszellemült arcát, ahogy a kalapja alól csak úgy, szinte félvállról ránk sandít — olyan érzésem támad, hogy ez a gyerekfiú máris olyan, akárcsak a valamikori büszke magyar férfiak voltak. Büszke a magyarságára, a hagyományainkra, arra a töméntelen népi kincsre, amelyet csakis a magyar föld adhatott meg elődeinknek, és amelyet most is adhatna, ha képesek volnánk rá, hogy elfogadjuk...

Ő képes rá, mi több: benne összpontosul most az összmagyarság minden rezdülése, megnyilvánulása és nemzete iránt való szeretete, tisztelete. Ahogy ott lejt, a pörge kalapban, bő ingben, mellényben... Pedig pöttöm még, és mégis mily hatalmas máris! Szívében, lelkében, az egész lényében ott a nemzete iránti elkötelezettség, a magyar népi hagyományok tisztelete és művelése. Valljuk be őszintén, a legtöbbünkből hiányzik mindez. De benne, ebben a csupa szív kisemberben megvan az a büszkeség és kecsesség, amellyel egy népnek — kiváltképpen a magyarnak — viselnie kell magát! Mert büszke nép a magyar, és ez a táncában is megnyilvánul. Most itt a tánc előttünk, a muzsika szelíden szabdalja a terem amúgy eléggé áporodott levegőjét. Nekünk, értünk, akik hisszük még, hogy a magyarságtudatot el lehet és el is kell plántálni a gyermekeinkben, azokban, akik utánunk jőve átveszik tőlünk ama fáklyát, hogy továbbvigyék a sötétségbe, megvilágítva szíveket és fejeket egyaránt.

Íme, ez a kisfiú, ez a büszke, huncut és már-már komisz magyar férfi egész lényében hordozza mindazt, amit mindnyájunknak kellene: a magyarságtudatot, az örökségül kapott kultúránkat, az anyanyelvünket — egy szóval a megmaradásunk, magyarnak maradásunk zálogát.

Köszönöm a kishegyesi Povázsánszki Róbertnek az élményt és a gondolatokat, a mélyről feltörő érzelmeket!