Lassú tánc, magyar tánc
Rencsényi Elvira
2014.02.25.
LXIX. évf. 9. szám
Lassú tánc, magyar tánc

Pöttöm emberke, népviseletben. Már abban, ahogyan elénk lép hosszú, kimért lépésekkel, igéző tekintettel — benne van a magyar férfiúi büszkeség. Pörge kalapja alatt, összevont szemöldökkel végigmustrálja a közönséget, majd a hegedű és a nagybőgő húrjainak első rezdüléseire ő is lassú, vontatott táncba kezd... Pedig pöttöm még, alig lehet tíz-tizenegy éves...

Ahogy ott lejti táncát előttünk, ahogyan a csizmája szárát csapkodva meg-megemeli a magyar muzsikától átszellemült arcát, ahogy a kalapja alól csak úgy, szinte félvállról ránk sandít — olyan érzésem támad, hogy ez a gyerekfiú máris olyan, akárcsak a valamikori büszke magyar férfiak voltak. Büszke a magyarságára, a hagyományainkra, arra a töméntelen népi kincsre, amelyet csakis a magyar föld adhatott meg elődeinknek, és amelyet most is adhatna, ha képesek volnánk rá, hogy elfogadjuk...

Ő képes rá, mi több: benne összpontosul most az összmagyarság minden rezdülése, megnyilvánulása és nemzete iránt való szeretete, tisztelete. Ahogy ott lejt, a pörge kalapban, bő ingben, mellényben... Pedig pöttöm még, és mégis mily hatalmas máris! Szívében, lelkében, az egész lényében ott a nemzete iránti elkötelezettség, a magyar népi hagyományok tisztelete és művelése. Valljuk be őszintén, a legtöbbünkből hiányzik mindez. De benne, ebben a csupa szív kisemberben megvan az a büszkeség és kecsesség, amellyel egy népnek — kiváltképpen a magyarnak — viselnie kell magát! Mert büszke nép a magyar, és ez a táncában is megnyilvánul. Most itt a tánc előttünk, a muzsika szelíden szabdalja a terem amúgy eléggé áporodott levegőjét. Nekünk, értünk, akik hisszük még, hogy a magyarságtudatot el lehet és el is kell plántálni a gyermekeinkben, azokban, akik utánunk jőve átveszik tőlünk ama fáklyát, hogy továbbvigyék a sötétségbe, megvilágítva szíveket és fejeket egyaránt.

Íme, ez a kisfiú, ez a büszke, huncut és már-már komisz magyar férfi egész lényében hordozza mindazt, amit mindnyájunknak kellene: a magyarságtudatot, az örökségül kapott kultúránkat, az anyanyelvünket — egy szóval a megmaradásunk, magyarnak maradásunk zálogát.

Köszönöm a kishegyesi Povázsánszki Róbertnek az élményt és a gondolatokat, a mélyről feltörő érzelmeket!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Jegyzet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..