Lángvirágok

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Lángvirágok

Valami furcsa meghatódottság vesz erőt rajtam, valahányszor mécsest vagy gyertyát gyújtok a nevelőapámért, a nagyszüleimért, a féltestvéremért, a barátaimért, a rokonaimért, az ismerőseimért. Mert nemcsak halottak napján gondolok rájuk. Csókán, Padén, Nagykikindán, Zentán, Újvidéken, Budapesten... n...

Valami furcsa meghatódottság vesz erőt rajtam, valahányszor mécsest vagy gyertyát gyújtok a nevelőapámért, a nagyszüleimért, a féltestvéremért, a barátaimért, a rokonaimért, az ismerőseimért. Mert nemcsak halottak napján gondolok rájuk. Csókán, Padén, Nagykikindán, Zentán, Újvidéken, Budapesten... nyugszanak. Sokan közülük idő előtt mentek el, fájó sietséggel, szinte még ma is hihetetlenül. Nézem a lángocska libbenő kapaszkodását. Harcát. Küszködését, riadt csapkodását, majd a pici, fekete füstöt, ami felszáll belőle. Feladta, mint oly sokszor azok is, akiknek az emlékére lobog. Még az ujjaim is megperzselődnek egy kicsit a nagy igyekezettől, hogy újraélesszem. Aztán tovább merengek felette. Mintha onnan várnám a melegséget. A megnyugvást.
Szülőfalum temetőjében már kislánykoromban is felküldtek a dombon álló feszülethez pár szál virággal, gyertyával. Odaraktam a csokrot a többi közé, meggyújtottam a gyertyát a már égők lángjáról. Voltak kisebbek, nagyobbak, sárgák és fehérek, hivalkodóak és szerények. Nem mondta senki, de úgy képzeltem, ezzel azoknak világítunk, akiknek a sírjához ilyenkor nem jutunk el, akik valahol a nagyvilágban, talán ismeretlen helyen találták meg azt a földet, amit a koporsójukra lapátoltak.
Ma már feltűnnek a kedves arcok. A tisztességgel elföldelteké. És a temetetlen holtaké. Akikről sokáig nem beszélt senki. Vagy csak titokban említették őket.
Később már tudatosan haladtam fel a lépcsőkön. Hangosan nem fogalmaztam meg, csak magamban ismételgettem, hogy ezt a gyertyát azoknak szánom, akiket erőszakkal kényszerítettek a mundérba, vittek ,,téves csatatérre”, ahonnan csak nehezen, vagy egyáltalán nem találtak haza. Ezek voltak azok a vérzivataros, zavaros évek, amikor gyakran találkoztam és beszélgettem remegő, halálsápadt, bujkáló fiúkkal. Aggódó szülőkkel, akik az adataik, az ismertető jelek elhallgatását kérték. Sokat tapasztalt, kemény férfiakkal, akik egyszerre szótlanná váltak. Nyelvüket csak az alkohol oldotta meg néha, de olyankor mi, a körülöttük ülők, gondoltuk azt, hogy maradtak volna inkább csendben. Mindazokért, akik nincsenek itt -- hajtogattam némán, keskenyre szorított szájjal. Talán egy kicsit szégyelltem is az érzelmességemet. Éppen azon a napon, amikor mindenkiből feltörnek az érzelmek. Az addig elfojtottak. Meg azok, amelyekről nem is tudták, hogy léteznek.
November elseje, mindenszentek, azoknak az üdvözülteknek a közös ünnepe, akiket nem avattak szentté, illetve a kalendárium név szerint nem emlékezik meg róluk. A halottak napjának vigíliája, azaz ünnepi előestéje ez, így e két nap összekapcsolódik. A november 2-ai halottak napja konkrétan Sz. Odiló clunyi apáttól (962--1048) ered, aki ezt az emléknapot a Cluny anyaegyház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete 998-tól mindmáig fennmaradt. Hamarosan a bencés renden kívül is megünnepelték, a 14. századtól pedig Róma is átvette. A gyertya és a mécses gyújtásának a szokásához több népi hiedelem is fűződik. Egyesek szerint ennek az a célja, hogy a világosban a ,,véletlenül kiszabadult lelkecskék” visszataláljanak a maguk sírjába, mások úgy vélik, hogy egyszerűen az örök világosságra utal. A hozzátartozók virágokat, koszorúkat visznek az elhunytak tiszteletére. Azért kell megszépíteni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak a lakhelyükön. A néphit szerint ugyanis ilyenkor hazalátogatnak az elhunytak. Ezért sokfelé szokás volt, hogy számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. Az ő emlékükre ajándékozzák meg a szegényeket, koldusokat kenyérrel, kaláccsal. A hagyományos közösségek egy részében a ,,halottak hetén” munkatilalom van, nem szabad földet művelni, mosni, meszelni.
Tavaly ilyenkor Csúrogon voltam. Aki már járt ott, annak nem kell magyaráznom, miért mondtam az idén, hogy én most nem mennék. A környezet, az emberek, a többször összetört és helyreállított emléklap, a keresztek, amelyek másnapra már el is tűnhetnek, olyan lelki hatással voltak rám, amitől sokáig nem tudtam, és nem akartam szabadulni. Ezt mindenkinek meg kellene tapasztalnia. A halottak napja tájainkon másfajta jelleget öltött, amióta nemcsak titokban, félve, hanem nyíltan, felszegett tekintettel emlékezünk meg az 1944-ben ártatlanul kivégzett magyarokra. Véreinkre. Mivel mostanában Cs. Simon István Parlagmagány című kötetét forgatom, eszembe jut a terjáni temető is. A fél évszázada elárverezett, felszámolt falu örök nyugvóhelye. Ilyenkor még ott is rendbe hoznak valakik néhány sírt. Pedig alig lehet rájuk találni a burjánzó, mindent elborító orgonabokrok között. Amely, a költő szerint, már csak füstvirágot nyílhat.
Füstvirág. Lángvirág. Emlékek. Emlékezünk.
Címkék: Lángvirágok
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Facebook

Támogatóink