A felolvasószínháznak mindig van egy külön bája. A színészek nem próbálnak hetekig, a jelmezeket nem varrodákban készíttetik, hanem gyorsan felkapnak valami odaillőt a ruhatárból, a díszlet általában az a tér, ahol éppen játsszák, s a szövegtudásnak sem kell tökéletesnek lennie, hiszen a drámát csupán felolvassák. Természetesen néhány próba azért ezt is megelőzi, illetve rendezője is van a darabnak.
A Kortárs Vajdasági Magyar Szerzők Felolvasószínházát november 28-án tartják meg Szabadkán a Danilo Kiš Ifjúsági Klubban. A már korábban meghirdetett pályázatra öt mű érkezett, s az elbírálók szerint ebből négy dráma kimagaslóan jó. A zsűri tagjai Brestyánszki Boros Rozália dramaturg, Körmöci Petronella, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának művészeti vezetője és Drubina Orsolya voltak (Orsi egyébként már írt nyertes szöveget, melyet nemrég a budapesti Jurányi Házban is bemutattak Pámer Csilla, G. Erdélyi Hermina és Molnár Bence szereplésével).
A zsűri végül két írást emelt ki győztesként: Nagy Karina (H)Arckönyv, valamint Hernyák Zsóka Illetékesek című drámáját. Előbbit Ricz Ármin, utóbbit pedig Puskás Zoltán rendezte. Az előadásokat kerekasztal-beszélgetés követette, két felkért hozzászóló (Szögi Csaba és Kucsov Borisz), illetve a nézők részvételével.
Karina drámájában, a (H)Arckönyvben a Facebook bugyraiba merültünk, különféle csoportokhoz csapódtunk, és hallgattuk meg, ki mit kommentel, kinek milyen a személyisége a közösségi oldal szerint, felvonultak azok a harcos sztereotípiák, amelyekkel nap mint nap találkozunk mi is, akár akarjuk, akár nem. Szó esett itt befőzésről, magyarságról, vakcináról, és sorolhatnánk. Szereplőink készek meghalni az igazukért. Legalábbis online, a fotelből egészen biztosan. Érdekes volt színházi formában facebookozni.
Hernyák Zsóka drámájában, az Illetékesekben egy vonatra szálltunk, mely sajnos megállt a semmi közepén, hiszen elütöttek egy embert. Szépen kidomborított karakterek, az álló vonatokon lassan alakuló emberi viszonyok, ismeretlenek, akik lassan ismerőssé válnak, egy kalauz és a mozdonyvezető, akik a rendezői kéznek köszönhetően mintha egy filmből léptek volna elő, és a nyugalom szobraiként próbálják nyugtatni az ideges utasokat.
A két drámából a színészek és a rendezők a legtöbbet hozták ki, ami ilyen rövid idő alatt lehetséges volt, s a nézőknek egy pillanatig sem lehetett hiányérzetük. Én magam többször is elfeledkeztem arról, hogy a színészek szövegkönyvet tartanak a kezükben.
