home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Lábon járó lelkiismeret
Perisity Irma
2022.09.16.
LXXVII. évf. 36. szám
Lábon járó lelkiismeret

Olyan ütemben zajlik körülöttünk az élet, hogy nem nagyon jut időnk arra, hogy figyelmet szenteljünk a körülöttünk élőkre. Még azokra sem, akik szorosan hozzánk tartoznak. És valahogy mindig találunk mentséget arra, ha valakiről végérvényesen megfeledkezünk. A jól öltözött fiatalasszony azt mondja, őt a család lábon járó lelkiismeretnek hívja, mert nem tud szemet hunyni, ha maga körül szerencsétlenséget lát.

— A nagynénim két éve halott, de még ma sem tudom megemészteni a családunk viselkedését — mondja a fiatalasszony, hangjában érezhető szorongással. — Álmomban sokszor látom őt, ahogy járókeretével halad a kapu felé, nyomában a három cirmos macskájával, melyek hízelegve dörgölőznek beteg lábához. Egy udvarban laktunk, az apám apai féltestvére volt. A családnak valamikor jó hírnevű műhelye volt, ahol három kiváló mester olyan bútort készített, amelyet csak a tehetősebbek vehettek meg. A hatalmas, katonás rendben tartott udvarban három családnak volt otthona: a nagyszülők laktak a magasföldszintű, utcai házban, az udvarban volt a mi háromszobás épületünk, és a kert végében egy takaros, féltetős egyszobás lakás, a nagynéni birodalma. Egyetemi végzettségű, rendkívül intelligens nő volt, akit mindenki tisztelt. Én nagyon büszke voltam rá, azt hiszem, az egész famíliából velem volt a legmelegebb kapcsolata.

Mi hárman vagyunk testvérek, van egy tíz évvel idősebb bátyám és az ikertestvérem, az öcsém. A mi udvarunkból sosem hallatszott ordítozás, csetepaté, úgy éltünk, mint egy szorosan összetartozó törzs. A bajok akkor kezdődtek, amikor a nagyszülők egymás után elhaltak. Üres maradt az utcai nagy ház, és senki sem akart beköltözni. A bátyám már nős volt, Bezdánban dolgozott, ott is nősült, házat épített, és csak időnként jött haza. Az öcsémmel negyedik osztályos középiskolások voltunk, amikor apa munkahelyi balesetben megsérült, majd egy hónap múlva meghalt. Emiatt nem mehettünk egyetemre, mert nem volt, aki pénzelje a tanulmányainkat. Az anyám egy év múlva férjhez ment egy újvidéki rendőrhöz, de én nem akartam velük menni. Itthon maradtunk az öcsémmel, aki ideiglenes munkákból tartotta fenn magát, engem pedig a nagynéni helyezett el könyvelőként egy magánvállalatba. A bátyám javasolta, hogy adjuk el az utcai házat. Így is lett, a ház árát elosztották. Az új tulajdonos külön bejáratot nyitott magának, így az udvarunk is kisebb lett. Amikor az öcsémnek többszöri próbálkozás után sikerült munkát kapnia egy amerikai hajón, én úgy döntöttem, hogy férjhez megyek. Megbeszéltük az öcsémmel, hogy a házunk árából veszek két egyszobás lakást, így neki is lesz otthona, ha hazajön szabadságra.

Még otthon laktam, amikor a nagynéni a nyugdíjaztatását kérte. Eleinte jártam vele a hivatalos helyeket, de hihetetlen okok miatt négy év után sem sikerült elintézni, hogy kapjon nyugdíjat. Ő nem esett kétségbe, azt mondta, annyi jóbarátja, ismerőse van, hogy mindig lesz, aki ad majd neki egy tányér meleg levest. A családi házból kapott pénzét egyébként kölcsönadta egy kollégájának, aki ezt a bíróságon letagadta! Én férjhez mentem, és egy ajándékba kapott telken felépítettünk egy kis, családi házat. Közben a nagynéni megbetegedett, nem tudta fizetni a rezsit, és lassan mindene ráment az adósságaira. Volt az ő lakása mellett egy vagondeszkákból eszkábált fáskamra, a végén oda jutott. Semmi áron sem akart hozzám jönni, mondván: ő senki vállán nem akar kereszt lenni. Amíg meg nem szültem a gyerekeket, heti rendszerességgel jártam hozzá, de amikor megjött a két kis emberpalánta, már nem sok másra maradt időm. Amit csak tudtam, segítettem neki, de mindez kevés volt, és őszintén szólva, a férjem sem volt elragadtatva, ha pénzt adtam vagy fát vettem neki.

Egy alkalommal, amikor néhány napra elegendő főtt ételt vittem neki, azt mondta, ne igyekezzek annyira jó lenni. Ő is volt fiatal, és akkor nem gondolt arra, hogy ráköszöntenek az évek, és semmit sem tett annak érdekében, hogy ne haljon éhen öregen. Egyébként ne izguljak, mert igaz, hogy nem tud tüzelni, de a macskái melegítik, napközben meg még mocorog, valahogy csak eljön a tavasz. Hazáig sírtam, mondtam a férjemnek, tenni kell valamit, de senki sem akarta befogadni. Még a saját családom sem. És én nem harcoltam érte elég kitartóan. Amikor szóltak a szomszédok, hogy két napja nem látták a kapuban, azonnal elmentem. Ott feküdt a rozoga sezlonján, rajta egy kopott télikabát. És körülötte a három macska. Talán nem hiszi el, de két éve nem ültem le az asztalhoz szégyenkezés nélkül. Ezt a beszélgetést sem azért kértem, mert feloldozást szeretnék kapni az olvasóktól. Egyszerűen csak szeretném felhívni valamennyiünk figyelmét: törődjünk egy kicsit mindazokkal, akikről nincs, aki gondoskodjon. Nem lesz hasznunk, de lelkiismeret-furdalásunk sem. Végeredményben a jótékonyságtól még senki sem ment tönkre.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..