Ásatás a tajgán. Csak homok és homok.

Egy elég komoly terepjárón robogunk Istvánnal a Nagy-Umityja folyó melletti régészeti tábor felé, mely Hanti-Manszijszktól 400 km-re délnyugatra van, Szovjetszkij járásban, Jugorszk várostól 65 km-re. Andrej is elkísér bennünket. Miután végighaladunk a Hanti-Manszijszkot a nyugati területekkel összekötő - formája és színe okán a helyiek által csak ,,Red Dragon”-ként emlegetett - hídon, sofőrünk rákapcsol. Egymás között csak Ámokfutó Olegnek hívtuk, mivel Szibéria rissz-rossz útjain 170-el nyomult, néhány kedves ,,halálközeli” élményt szerezve nekünk. A tajga-beli útépítés technikája roppant egyszerű: végy sok 2x3 méteres betonlapot, hármat fektess egymás mellé, és eképpen haladj előre, miután néhány tankkal végimentél a tervezett útvonalon.
Számunkra eléggé meglepő volt, hogy egész Szibéria homokon fekszik, a Szaharában nincs ennyi homok. A pozitívum a dologban, hogy az ásás nem túl nehéz, ami - valljuk be - a régészek számára nem elhanyagolható tényező.
Utunkat sok folyó kereszrezte, az út egyharmadánál, miután elhagytuk a tizenötödiket, elunom a számolást. Folyók, homokos tajga és mocsár - ez a Nyugat-szibériai Alföld.
Négyórás száguldás után megérkezünk a körülbelül nyolcvanfős táborba, ahol a táborvezető-régész, Jevgenyij Mirovics Beszprozvannij fogad bennünket, aki - alacsony termete folytán - saját magát ,,Kisfőnökként” aposztrofálja.
A tábor közelében három ásatás folyik, a leletek alapján kőkori és rézkori telepekről van szó. Az orosz kollégák másféle ásatási technikát alkalmaznak, mint amit mi használunk. Az ottani módszer lényege, hogy 2x2 méteres négyzethálóra osztják a felületet, és ezen a felületen fokozatosan haladnak lefelé; a lapáttal fél cm-es rétegeket nyesnek le; 5 cm-enként ellenőrzik a felület vízszintességét és a talajtani jellegzetességeket, 10 cm-enként pedig felülről lefotóznak minden szelvényt; számítógéppel szerkesztik össze a kapott négyzeteket, majd elkészítik a szintek kétdimenziós képét, s végül a háromdimenziósat: ilymódon nemcsak a talajszerkezet modelljét kapják meg, hanem a leletek is fel vannak tüntetve, pontos helymegjelöléssel. Egyébként ,,fotogrammetriai” módszernek hívják, de nem szeretném a kedves Olvasót tudományos idegen szavakkal terhelni.
A tábori élet ,,elragadó”, István barátom két hét alatt ledobott vagy tíz kilót, nekem csak ötöt sikerült, mivel nem volt igazán miből fogynom. Igen, az ételről van szó. Reggelire mindennap valami kása volt: köles, hajdina vagy zab. Néha kedvem támadt volna fölnyeríteni. István sztoikus nyugalommal csak ennyit mondott: ,,Ha a lónak jó, nekünk is jó...” Miközben az íztelen kását turkálom, a Gulágot megjárt Szolzsenyicin jár a fejemben, meg Faludy Gyuri bácsi jut eszembe, amikor leírja, hogy a recski lágerben - a mienknél jóval kisebb - fejadagjuk kalóriaértékét számolgatták. Néha kaptunk libapástétomot, a benne lévő zöld darabkákat elnézve felötlik bennem a kérdés: ez a ,,micsoda” birtokolja, vagy csak részesül a liba ideájából? Így jutunk el Platónhoz a tajga közepén, az Isten háta mögött két lépéssel. Az étellel nem csak az a probléma, hogy pocsék, de kevés is: ebédre valami lötty van, amit marhakonzervből meg némi krumpliból kotyvasztanak össze a szakácshölgyek. Az első nap kíváncsian tekingettünk, hogy a leves után mi lesz a második fogás. Rájöttünk, hogy nincs... Ez ám az igazi ,,mikrobiotikus” diéta! Az összes nyafogó, urbanizált fogyókúrázót ide küldeném néhány hétre...
A reggeli végeztével félig artikulált üvöltés hasít a levegőbe: Na rabotu! (Munkára!). Itt mindent ordításra csinálnak: a munkát, az étkezéseket. Ha az ételről a Gulágra, akkor az üvöltésről a málenkij robot-ra lehet asszociálni.
A tábor ugyan tajga közepén fekszik, de tévedés valamiféle ős-természetet feltételezni. Ha kinézek a sátramból, akkor két bólogató olajkutat látok. A környező területen a Lukoil folytat olaj- és földgázkitermelést. Az ásatásra is ők adják a pénzt; a régészetileg védett területen a szakemberek elvégzik a leletmentő ásatást, utána meg jöhetnek a talajfúrók.
Megérkezésünkkor azonnal szomszédokba botlunk, a belgrádi egyetem két régészprofesszora - dr. Miroslav Lazić és dr. Miodrag Sladić - öt régészhallgatóval érkezett a táborba. A két csapat között gyorsan kialakult a munkakapcsolat - együtt ástunk, vagyis ,,reszeltük a homokot” - és a jó viszony, mely a kölcsönös sátorjavítási segítségnyújtásban csúcsosodott ki. ,,Sátorjavításon” a vodkázásra való baráti felhívást értettük, mivel a táborban - tekintettel a nagy többségében 15-17 éves korosztályra (az ásatáson főleg diákok dolgoztak, akik nyári munkára jöttek) - a nyílt italozást nem igazán tolerálták. Valami ilyesmiről szólt a ,,körbejár a teásbögre, de miért lesznek ezek egyre vidámabbak a teától?” nevű öt-hat fős szerepjáték is.
A magyar és a szerb csapat mellett két orosz ökológushölgy is meglátogatta a tábort, ők talajmintákat gyűjtöttek. Egyikük, Olga Alekszandrovna Uskova hívta fel a figyelmemet arra, hogy mennyire nagy a felszíni szennyezés itt, az olajkitermelésnek köszönhetően. A környéken sétálgattunk, jó messze az olajkutaktól, Olga felmarkolt egy kevés homokot és az orrom alá dugta: határozott, erős kőolajszaga volt.
A tábori élet szépségeihez tartozott a tisztálkodás is: egy kis faházikó sarkában áll egy vaskályha, azon egy kondér a forró vízzel, az emberfia egy lavórba összeönti a forró, meg egy másik kotlából a hideg vizet, és szépen locsolgatja magát. A vizet az Umityja folyóból nyerték, melyet az oroszok Govnyicskának (Szaroska) becéztek a színe okán. Szibériában a folyók ronda, barna színűek, mivel tele vannak oldott vasvegyülettel, de ha az ember leküzdi averzióit a színnel kapcsolatos kellemetlen asszociációkkal szemben, akkor rájön, hogy semmiféle kényelmetlen meglepetés nem érheti.
Egyik hétvégén a szerb csapattal Jugorszkba kirándultunk. A helyi múzeumot éppen átépítették, így a manysi kiállítást nem tudtuk megnézni, viszont eljutottunk egy manysi skanzenbe, ahol fejedelmi lakomával vártak bennünket. Talán mondanom sem kell, hogy a kásaevéstől kikészült csapatunk mit művelt... A ,,bestiális zabálás” volt a legtalálóbb kifejezés a tevékenységünkre. ,,Rokonokkal” is összefutottunk, két manysi hölggyel, akik végivezettek bennünket a skanzenen. Sajnos, egymás anyanyelvét nem igazán értettük, így maradt az angol nyelv.
Az időérzékünk is megbolondult egy kicsit, mivel nem szoktunk hozzá, hogy hajnali egykor még fenn van a Nap... Csak hajnali 2 óra körül sötétedik be 1-2 órára.
A három hét homokreszelés gyorsan eltelt, és azon vettük észre magunkat, hogy nehéz szívvel búcsúzunk a tajgától...
Álmosan ténfergünk a hanti-manszijszki repülőtér előtt cigarettázva. Még másfél óra a gép indulásáig. A természetből a civilizációba. Irány: Moszkva. (folyt. köv.)