* Dr. Bori Imre akadémikus lányaként nem mindennapi családba született. Meghatározta ez valahogyan a tudomány iránti érdeklődését?

— A húgommal, Bori Máriával édesapánk egyetemi karrierje, irodalomtörténészi munkássága nem egyszerre lépett be az életünkbe, így fokozatosan alakult ki nálunk a tudomány iránti érdeklődés. Szerencse, hogy mindketten mindentől függetlenül, a legnagyobb szülői támogatást élvezve választottunk hivatást. Én a történelmet, Marcsi pedig a pszichológiát. Talán az egyetlen elvárás az volt, hogy az elkezdett munkát, bármi volt is az, be kellett fejezni, még akkor is, ha az eredmény nem volt a legcsillogóbb. A „nemmindennapiságba” talán beletartozott, hogy napról napra láttuk azt a szorgalmat, a vajdasági magyarság iránti elkötelezettséget, a Vajdasághoz való kötődést és a legszélesebb körű ismeretszerzési vágyat, amely édesapánkat jellemezte. Ennek a sajátos hagyatékát rakosgatjuk huszonegy év múltán is ide-oda napról napra, több ezer könyv, újságkivágás, jegyzet formájában a szülői házban. Életünk része, hogy voltak olyanok, akik édesapánk iránti ellenszenvük, az irodalomtörténeti szemléletbeli véleménykülönbségük, egyet nem értésük miatt rajtunk próbáltak meg elégtételt venni. Egyeseknek a nyílt ellenszenv ellenére édesapánk még ajánlólevelet is írt. Tudta, ki nem értett egyet vele, s az ellentétről külön iratgyűjtőbe sorolt „dokumentációt” is vezetett, melyet ma is őrzünk. Nem eltanulni a kisebbségi létünk és a hivatás iránti elkötelezettséget nagy butaság lett volna. Még akkor is, ha nem tanári módon és akadémikusi szinten, de valahogyan mi is hozzájárulunk közösségünk tudományos, oktatási és kulturális életéhez. Esetemben a történetírás és a történettudomány terén. Ha a több mint negyvenévnyi munkálkodással sikerült egy mozaikkockányival hozzájárulni annak összképéhez, akkor azt már eredményként nyugtázom. Ahogyan azt is, hogy a kezdetektől, egyetemista koromtól napjainkig örömmel dolgozom, kutatok, írok.

Fotó: Ótos András (2020)

* Hogyan lett történész?

— Valójában régész szerettem volna lenni. A gimnázium előtt az ókor, az ógörög kultúra bűvöletében éltem. Aztán egy régészeti ásatáson bekövetkezett hőguta és a porallergiám mégis a történelem felé terelt. Történelemből érettségiztem, majd beiratkoztam Újvidéken a Történelem Tanszékre. Már akkor úgy éreztem, hogy olyan korszak következik, amelyben az alapfokú stúdiumok nem elegendőek, ezért — lévén, hogy Újvidéken nem volt posztgraduális képzés — Belgrádba iratkoztam. Újvidéki tanárom, Čedomir Popov professzor sugallatára Radovan Samardžić lett a belgrádi stúdiumvezetőm. A képzésen nem voltak előadások, hanem az ajánlott irodalom alapján egy-egy meghatározott témakörből „vizsgázott” a jelölt: beszélgetett vagy vitát folytatott a tanárával. Én a XIX. század, pontosabban az Osztrák—Magyar Monarchia történetére, azon belül is a történetírás történetére összpontosítottam. Ez azért volt érdekes számomra, mert a kor — különösen az évszázad második fele — magyar történetírásának és történettudományának figyelme nemcsak a szerbek és későbbiekben Szerbia, hanem a mai terminológiával illetett nyugat-balkáni népek története felé is irányult. Az ismert történészek közül Kállay Benjámin tevékenységét ismertettem Kállay Benjámin, a délszláv népek történetírója címmel. Ezután Újvidéken Rokay Péter professzor úr mentorálása alatt igyekeztem doktori értekezésemben a korszak magyar történészeinek a szerbekkel és Szerbiával kapcsolatos kutatásait bemutatni, így többek között a Bács-Bodrog Vármegye Történelmi Társulata köré gyülekezőket is. Lehet, furcsát mondok, de mindenkinek, aki a mai szerbiai és nyugat-balkáni helyzet iránt érdeklődik, a dolgok lényegének megértésére ajánlom ezeket az írásokat, különösen Kállay Benjámin és Thallóczy Lajos műveit, tanulmányit. Újvidék történelmével 1979-től foglalkozom. Nem fogadtam szót az akkori mentoromnak, és az egyetemi karrier helyett a múzeumot választottam, az Újvidéki Városi Múzeumot, ahova a magyar nyelvet is ismerő történészt kerestek. Ott kezdtem el dolgozni, és onnan mentem nyugdíjba is — kb. ötévnyi kimaradással, amikor a Vajdasági Múzeumban igazgatóskodtam.

* Miért foglalkoztatta értekezésének témája?

— Amikor kutatásaimat elkezdtem, a Magyar Tanszéken már tanították a délszláv—magyar irodalmi kapcsolatokat. Létezett a Hungarológiai Intézet is, melynek a kapcsolattörténeti kutatások volt az egyik alapfeladata: a nemzetek egymásról alkotott képe, ennek kialakulástörténete és hatása, a valóságunkból, talán a kisebbségi létünkből is eredő érdeklődés. Vajdaságban szinte mindannyian — gondolok itt a vajdasági magyarságra — kétnyelvűek vagyunk, az ilyen vizsgálódásoknak ez az alapfeltétele. Másfelől a mai helyzetünk genézisének ismerete is érdekelt, melybe ez az egymásról alkotott történelmi kép is beletartozik. Ahhoz, hogy a mát megértsem, tudnom kell, hogy mi volt, ahogyan azt is, hogy milyennek látnak engem a szerbek, horvátok, szlovákok vagy egyáltalán a velünk és körülöttünk élő nemzetek. Talán ezért szerepeltem először egy tudományos értekezleten a Matica srpska által szervezett tudományos tanácskozáson 1990-ben. Hogy megerősítsem a mondanivalómat, és annak bizonyságául, hogy ez számunkra fontos, hiszen a XIX. században a magyar történészek kb. 105 műben, tanulmányban foglalkoztak a szerbek és Szerbia történetével, és 9 forráskiadványt tettek közzé. A forráskiadásokon az MTA 1885-től folyamatosan dolgozott, azzal az indokkal, hogy „a szerb történelem szoros kapcsolatban áll a magyar állam fejlődésével”. Ez pedig csak a XIX. század. A XX. századot még számba kell venni.

* Újvidékről két monográfiája is megjelent, emellett pedig számos, a város történetéhez kapcsolódó kiállítás szerzője is. Mi ragadta meg a város történetében?

— Újvidék története nem egyszerű dolog. Rengeteg az egymásra hatás és a kölcsönösség, de sok a különállás is. A lakosság többnemzeti, többvallású összetétele, a többnyelvűség és -kultúrájúság mögött végeredményben egy pezsgő életű, dinamikusan fejlődő város áll, melyben ritka kivételekkel mindenki megtalálta a helyét. Van, aki hajlamos, hogy fölrója a városnak a nem eléggé magyar történelmi múltját, pedig az megvan a Duna másik oldalán fekvő Pétervárad alatt — gondolok itt a középkori magyar várra. Sajátos kárpótlásként könyvelem el, hogy 2003-ban, amikor Radovan Bunardžić, az Újvidéki Városi Múzeum régésze ásatásokat szervezett a felső várban, jelen lehettem, és később társszerzője voltam az anyagot bemutató kiállításnak. Ott voltam akkor is, amikor a régészek az olajfinomító környékéről behozták az 1944-ben kivégzettek maradványait is. Az évek múlásával, a tapasztalat növekedésével számos, Újvidékkel kapcsolatos témával sikerült foglalkoznom. A város fejlődését bemutató kiállítások mellett társadalomtörténeti témájúak is voltak: akár az Egy újvidéki történet — Városunk németei című, mely az újvidéki németek történetével foglalkozott, vagy a Grossinger Lily piros kabátkája, mellyel egy újvidéki kislány életét mutattam be Vajda Dezső fényképész felvételei segítségével. Gazdaságtörténeti témájuk volt az Újvidéki Vásár történetét több ízben is bemutató, illetve a városi közlekedés történetét összegző kiállításoknak, de érdekes volt a stranddal, vagyis a „dunai partfürdővel” és a városi parkok vagy az Újvidéki Katolikus Gimnázium történetével foglalkozni. A Mária Neve Katolikus Hitközség évfordulójára készült kiállítást pedig hittanteremben rendeztük meg. Felemelő érzés, amikor az ember rájön, hogy olyan valamit állít ki, amit az újvidékiek még nem láttak. Ilyennek tartom az egykori péterváradi sánc — mely 1748-ban lett Újvidék — 1747-ből származó pecsétjét, melyet Az első 250 év című kiállításon mutattunk be, 1998-ban. Ezekből és egy rádiós, majd újságban megjelenő sorozatból, a Volt egyszer egy Újvidékből kerekedett ki két magyar, egy szerb és egy német nyelvű kis várostörténet.