A magyar kultúra gazdag és sokszínű örökség, mely mélyen gyökerezik a történelemben, a hagyományokban és a mindennapi életben. Számunkra nem csupán múltunk emléke, hanem jelenünk és jövőnk alapja is.

Jelentősebb rendezvényeken, az olimpiákon, közösségeink eseményein vagy a templomban csendül fel leggyakrabban a himnuszunk. Büszkén, nemzeti imánkat énekelve adunk hálát azért, hogy megélhetjük a pillanatot. Alkalmak ezek arra, hogy mások figyelmét is ráirányítsuk hagyományainkra, erősítsük a gyökereinket, nemzeti tudatunkat, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.

Azok közé tartozom, akik beleszülettek ebbe a példamutató közegbe. A nagyszüleim értékmentő és múltőrző munkája mindennap emlékeztet arra, milyen jelentős alapot adtak a magyarságtudatomhoz és nemzeti örökségem megismeréséhez. Fontos feladatnak tekintem, hogy ezt a szemléletet terjesszem, és másoknak is segítsek megérteni.

Erre sokak szerint akkor lettem volna a legalkalmasabb, ha a tanítói pályán maradok, mivel a gyermeki lélek fogékonyabb és nyitottabb. Nekem viszont nagyobb kihívást ígérő feladat egy-egy régmúlt pillanat felidézésével rávilágítani, mennyire fontos számomra a kulturális örökségem, és ha ezt megoszthatom az olvasókkal meg — talán nem tűnök szerénytelennek — a vajdasági magyarsággal, több emberben hagy majd nyomot, ha megélhetik a leírt sorokat. Az átélt pillanatok és történetek életben tartják és tovább örökítik értékeinket.

Tanítani és példát mutatni az otthonunkban, a mindennapjainkban, egy tál ételben, a munkánkban, az imáinkban is lehet. Az életünk és annak tartalma akkor nyeri el a jelentőségét, ha családunkban értékteremtő szerepet töltünk be, ha a szavaink és tetteink által a következő generációnak is fontos marad ez az ünnep.